Helló! Megint itt!

Tudom, kicsit hanyagoltam a naplóírást, de hát dogként felnőni óriási meló ám! Kezdetben el van foglalva az ember, akarom mondani kutya, azzal a sok játékkal, utána meg nem kerülhettem el a lányok sorsát: bébiszitter lettem. Kata szerint én vagyok a világ legédesebb bébiszittere, de lehet, hogy ezzel csak le akar kenyerezni. A C-sek amúgy világi jópofa kiskutyák, nincs velük nagy baj. Kicsit meg kellett tanítani őket okosan játszani, mert nem tudták, hogy mit szabad (mindent) és ágat rágni is meg kellett tanítani őket, meg arra is, hogy ne üssék az orrukat a felnőttek dolgába. Mert azt csak nekem szabad. Szerintem. A felnőtt dogok szerint nem annyira, időnként én is kapok egy kis grabancrángatást, de azért alapból kedvesek velem. Mostanában főleg Apolló, mert a nagylányok éppen tüzelnek és jól el vannak zárva tőle, így amikor ő játszási időben nagyokat marhulna a csajokkal, csak én vagyok ott. Huh, hát eleinte ijesztő volt, hogy olyan nagy, lendületes és izmos, meg erősen játszik, de mostanra nagyon jó pajtik lettünk. Igaz, nekem könnyű, amikor ő van bezárva, akkor meg a nagycsajokkal játszom, az az igazi buli, felugrálunk, morgunk, ugatunk, tisztára, mintha igazándiból is harcolnánk, aztán meg valamelyikünk a hátára perdül a földön és előadja, hogy ő mostmár nagyon sérült és nagyon beteg és most azonnal megadja magát. Szóval buli itt az élet Madzagfalván, és ígérem, írok megint! Kiállításokról, Csicsiről és az emberrablókról, meg Sámándokiról, szóval a helyi kutyapletykákról. De most mennem kell, mert kajaszagot érzek... Puszi: Risza