Buffy naplója

Ajaj, nem egyszerű szakma ez a gazdiképzés. Lassan 1 éves leszek, elgondolkodtam, mit is értem el eddig. Hát nem sokat. Mentségemre szolgáljon, hogy tanítványaim igen csekély előzetes tudással kerültek a mancsaim alá, ahol aztán a lassú ám bizonytalan fejlődés visszaesésekkel jócskán tarkított jeleit mutatták.

Katát tegnap megint megkíséreltem megtanítani arra, hogy mi is a játék valójában. A vakargatás nem játék. Kötelesség. Játék az, amikor lebirkózom, a földre kényszerítem, körbenyalom az arcát és megrágcsálom a fülét. No, hát ezek csak távlati célok, egyelőre ott tartunk, hogy ha elég fáradt, akkor egy ideig hagyja, hogy rágcsáljam a kezét, vagy erőgyakorlatokat hajtsak végre a nadrágja szárával.
Azt sem érti, hogy a papucs nem cél, hanem eszköz. Ha ideadja a lábáról, az már nem érdekes. Az a jó játék, ha ráncigálhatom róla. Erre leveszi, és a számba nyomja, mint a gyereknek a cumit, csak hogy hallgasson már. Én értem, hogy fáradt, meg minden, de azért ezeket az edzéseket nem szabadna elhanyagolnia. Én is fáradt vagyok, egész nap kell feküdnöm a helyemen, hogy kialakuljon a párnám megfelelő szerkezete, színe, állaga és szaga, miközben arra is ügyelnem kell, hogy a lakásdizájnolás is megfelelő mértékben haladjon előre. Hihetetlen, hogy még ebben is néha milyen hátramozdítók tudnak lenni. Példának okáért a két konyhai széket, amit már sikerült rendesen körberágcsálnom, hogy a szélei ne sértsék a szépérzékemet, eltávolították a lakásból. Nem érzik, hogy az új, teljesen gyári konyhapult egyszerűen nem illik a képbe? Ráadásul felrakták egészen magasra, még fogást sem találok rajta, hogy hol kezdhetném az összképbe simítását… Mindemellett még köszöntenem kell a hazaérkezőket. Rendben, nem lakunk olyan sokan itt, de azért mégiscsak szégyen lenne, ha egyetlen alkalmat is kifelejtenék, és nem üdvözölném a szomszéd urat lelkes ugatással. Néha eljön vele a kedves hölgy is, őneki is illik valamicskét morogni, még ha csak a közös előtérbe lépnek be, akkor is. Ügyelnem kell persze az egyensúlyra, mert sokat ugatni meg nem illik, eleget hallom itthon, hogy ez egy kedves, csendes bérház, leszek szíves befogni… pláne este 10 után.
Magyarázhatom én ezeknek, hogy kutya vagyok, nem ember, muszály néha ugatni, főleg ha furcsa zajokat hallok. No, mindegy, térjük vissza az edzésre. Miután Kata megint idő előtt feladta – nincs benne elég kitartás – következett a Peti tréningje.
Először egy kis súlyemelés. Sajnos a súlyomat nem tudom fokozni, ezért a feladatot rendszerint némi izgéssel-mozgással nehezítem. Miután pozícióba emelt az ölébe, kezdődhet a masszázs. Thai masszázs, ahogy a profik csinálják, négy lábbal, a gyomor környékén. Néha ha érzékeny helyre lépek furcsa hangon felsikolt ugyan, de egyébként jól halad. Lesz ebből hasizom – olyan nyolc tíz év múlva. A következő versenyszám a súly megtartása. Ehhez egyszerűen csak kényelmesen elhelyezkedem rajta, és elernyesztem az összes izmomat. Horkolgatok, nézelődök. Ez a feladat nagy türelmet igényel az edzőtől, néha órákig is eltarthat. Tegnap egy egész focimeccset kellett így végigdolgoznom. Utána még Peti felvitt az ágyra, ahol Katát kellett melegítenem picit. Nem egy rossz hely az ágy, csak sajnos ritkán jutok fel, mert erre elég irigyek. Rendben, értem én, én is úgy gondolom, hogy az én ágyam az én váram, mégis… Tegnap is kerestem rajta egy alváshoz megfelelő helyet, de valamiért ezt nem nagyon díjazták, és visszavittek a földszintre a helyemre. Néha igazán nem értem őket.
Furcsák. De azért kedvesek. Csak még sokat kell fejlődniük.