Némi áztatás és kímélő mosás után (előbbit elgyötört testemnek, utóbbit szőkítésből megújulni próbáló hajamnak ajánlva) végre gép elé jutottam, hogy elmeséljem a… szóval azt a rengeteg mindent, amivel el vagyok maradva. Zajlanak az események, nagyobbacskák és száj szélére mosolyt csaló apróbbacskák, blogra kívánkozók, csak idő és energia kell(ene), hogy levéssem.
Az első és legfontosabb, hogy bakancslistám egyik előkelő helyéről kipipáltam egy élményt: DEBRECEN ÉJSZAKAI CAC. Aki hozzám hasonlóan érzelgős-nosztalgikus vágyat érez a régmúlt idők kiállításaiból megízlelni egy darabkát, annak való.
Hosszú kirándulás. Hajnali kelés az itthoni kutyák szolgálatára, buszozgatás A-ból B-be, majd B-ből C-be, (az autó lesszíves itthon maradni szintén az itthoni kutyák szolgálatára, illetve vész esetére – gyomorcsavarra hajlamos fajtát tenyésztők örökös óvatossága). Volánbusz segítségével A-ból C-be (hozzávetőleg 50-60 km) eljutni ebben az országban csak angyali türelmű embereknek való. Az egész procedúra alig vett igénybe holmi három-négy órácskát, benne másfél óra Népligetes csücsüléssel. Rutinosan a hátizsákomba rejtettem egy angol gyakorlókönyvet, ami a vele töltött időt ugyan fényévek érzetűre nyújtja, de legalább hasznos. Ha véletlenül valaki hozzám lépne, kedélyesen hátba vágna és azt mondaná angélus humorral, hogy „Don’t make a pig’s ear of this opportunity!” akkor milyen jó, hogy van némi sejtésem, ő a látszat ellenére mégsem a sertéstartók szövetségétől jött. Ilyen hasznos, ha valaki az emberi (jelen esetben inkább állati) testtel kapcsolatos angol idiómákkal múlatja az idejét a Népliget ritka kényelmetlen szürke fémpadjain. Segáz.
Csapatgyülekező Etánál, Kriszti, Levi, EstaSola, Rémusz (hogy hogyan lett ez a hívóneve Harry Rag-nek, az nekem meg rébusz, jujj, bocsi), utóbbi kettő négy lábbal. Indulás, Eta szigorú napi parancsa: MINDENKI az útjelző táblákat figyeli! E nélkül hogy is tudnánk eltévedni? Pedig el fogunk, ez hozzátartozik az élményhez. Tévedtünk már el magunktól, térkép alapján, GPS-sel, telefonos segítséggel, mindenhogyan. Eleddig kétszer nem tévedtünk el (Komárom, Szilvásvárad), valamit biztosan elrontottunk. Na jó, Szilváson meg a parkolás volt rémálom, ahogyan itt is. Megjegyzem, ha fogná valaki azt az árva ringbeosztást, körülötte a parkolóhelyeket, és a ringhez közel eső parkolóhelyek zónájának adna egy számot, ami megfelelne a ringszámnak, olly könnyűvé és varázslatossá tenné az egész procedúrát, hogy … zavarba hozna vele. Egyébként meg igazuk van, mi a fenének tartjuk azokat a hatalmas kutyákat, ha még annyi eszünk sincs, hogy azokat málházzuk fel a két kezünk helyett?
De sebaj. Némi szitkozódás, veszekedés, idegeskedés, tolatás, fékezés, kanyarodás, újratolatás, árán (szegény parkolást segítő személyzet ugyan honnan tudhatná, hogy a felfele nyíló hátsó ajtónak biza térre van szüksége, ő csak lelkesen integetett, hogy tessék csak nyugodtan tolatni a bokorig) megérkeztünk.
Debrecen klassz hely. Tudtam még a régi időkből. (Lovarda, Emese, Laci, innen is puszi!) Az idő mesés, esőfelhők illemtudóan az ég túlsó szögletében várnak a sorukra, érkezzen csak a tömeg. A debreceni meoe elnökség nyilvánvalóan lepaktált velük. Na persze, élelmes ember nem érkezik korán az éjszakai cac-ra, de mi, lelkes (a naív jelzőt határozottan visszautasítom) klubtagok holmi tenyészszemle okán, a megbeszélt kettő órát közelítőleg elérve (némiképp túlhaladva) itt vagyunk. Tenyészengedélyért folyamodó alig, téma viszont bőven van. Jönnek a régi arcok, hely, idő, kempingszék akad, lángosos is van, az idő szép, a kutyák alszanak. Igazi kempinghangulat, pontosan így képzeltem el, igen, igen, igen, ez kell nekem, ez az a bizonyos éjszakai cac fíling! (most írjam, hogy „érzet”? fíling, oszt kész, közép)
Az idő gyorsabban repül tova, mint szeretném, kénytelenek vagyunk átmálházni magunkat a tenyészszemle ringből az ötöshöz. Az időjárás már kezdi mutogatni, hogy ő tudja ám a dolgát (a debreceni éjszakain mindig esik, ez hagyomány), de azért még bizakodóak vagyunk. A nagy szöszölésbe, rakodásba, kutyafésülésbe és ismeretlen ismerősökkel való beszélgetésbe egyszer csak belép egy ismerős arc, kezében rózsákkal. Az ember lányának szája ilyenkor önkéntelen mosolyra szalad, hát ez meg miiiii? Óóó, enyééém? (hülye vagy lyányom, rózsát dugnak a képedbe, te meg illy csekély értelemről árulkodó kérdésekre ragadtatod magad?) Deee jóó! A debreceni MEOE elnöke – ezen gesztus után egyszerűen csak AZ Elnök Úr - rózsát osztogat a hölgyeknek. Szívmelengető. Kapkodva ürítjük az ásványvizes petpalackokat vázának, a szál vörös rózsa minden nő szemében szimbólum. Később nyilván áldozatává válik a málhacipelésnek, kocsiba zsúfolódásnak és a több mint három órás soha véget nem érő hazabumlizásnak, de akkor is vázában a helye, megbecsülésünk jeleként. Kaptuk.
Török János bírál. Jó nézni, hallgatni, érthetően, hangosan beszél, a ring szélén, ügyelve arra, hogy akit érdekel, megismerhesse döntése hátterét, gondolatait a kutyákról. Ezt nagyon szeretem, hálistennek sok hazai bíró veszi erre a fáradtságot. Kimerítő lehet, egész idő alatt ott állni, minden egyes kutyánál újrakezdeni, ott lenni agyban, figyelemben, bírni fizikummal.
A bírálatunkkor is kedves, érdeklődő, tanácsot ad (olyat, amiről azt gondolom, hogy NEEEEEE, de erről ő mondjuk nem tehet). Biztosan mindenki másként éli meg a kiállítást, én szeretem ezt érezni, hogy a bírót érdekli a fajta, az adott kutya, a sorsa, a jelene, a jövője, hogy hogyan lehet még jobb, mire kell vigyázni. Szeretem érezni, hogy ő is kutyás, az marad örökké.
Majd’ el felejtem, amint felragasztom a sorszámot és felkészülök, hogy hamarosan ringbe kell mennünk, elkezd esni az eső. Kicsit szitál, aztán esik, esik, esik, egyre csak, kitartóan és rendületlenül, amíg a dogok bírálata tart. Mondhatnánk, hogy gonosz dolog tőle, de hamarosan más megvilágításba kerül, ahogyan kijön az utolsó dog is a ringből és megindul a dörgés, villámlás, csattogás, föld fölött vízszintesben ömlő eső. Nem is eső, vízözön. Ehhez képest a ringben csak jelképes húsvéti locsolást kaptunk. Pacává ázva, némileg szégyenkezve a bis otthagyása miatt, de összerámoljuk magunkat. Ilyenkor aztán már mindegy, melyik kinek a szatyra, hátizsákja, póráza, keféje, plédje, kerül, ahová kerül, érdekes módon mindig nagyobb a cucc és kevesebb a táskahely, mint mikor jövünk. Rohanunk az autóhoz. A kutyák húznak, ők sem szeretik az égiháborút. Eta egy hős, megint éjjel, megint esőben, sőt viharban vezet. Igyekszem szolidálni vele. Beszélgetni a lehúzott ablakok miatt képtelenség, felhúzott ablaknál meg látni lehetetlen az egyre gomolygó pára miatt. A csomagtérben békésen szunyókáló két nagy mafla velünk együtt szuszog – le kéne erről már szokni, mindannyiunknak. Meredt szemmel ülök. Ha lenne nálam fogpiszkáló, kitámasztanám a szemhéjaimat. A hazaút keservesen hosszú, elcsigázottak vagyunk. Etától hazáig újabb autóút - szégyentelenül odarángatom az éjszaka közepén (konkrétan valami egy óra felé) Petit, hogy vigyen haza, mert meg fogok dögleni a fáradtságtól, nyilván ő duracellnyuszit ebédelt és vezetőképes, így jár aki férfinek születik, no. Jut eszembe, Eta is ilyesmin élhet, mert képes volt másnap még a Népligetben klubos kölyöksétára menni. Ééén nem, éééén tízig aludtam, illetve valamikor reggel elintéztem a kutyákat, kiengedtem, pisiltettem, visszaparancsoltam, de közben is aludtam – nyitott szemmel, síküres aggyal - , majd szégyenszemre visszabújtam a paplan alá. Klassz ez a debreceni éjszakai cac dolog, csak ne lenne Debrecenben és éjjel.
