Eső mossa a pulykakakast, avagy Debrecenbe kéne menni éjszakai cacra

Némi áztatás és kímélő mosás után (előbbit elgyötört testemnek, utóbbit szőkítésből megújulni próbáló hajamnak ajánlva) végre gép elé jutottam, hogy elmeséljem a… szóval azt a rengeteg mindent, amivel el vagyok maradva. Zajlanak az események, nagyobbacskák és száj szélére mosolyt csaló apróbbacskák, blogra kívánkozók, csak idő és energia kell(ene), hogy levéssem.

Az első és legfontosabb, hogy bakancslistám egyik előkelő helyéről kipipáltam egy élményt: DEBRECEN ÉJSZAKAI CAC. Aki hozzám hasonlóan érzelgős-nosztalgikus vágyat érez a régmúlt idők kiállításaiból megízlelni egy darabkát, annak való.

Hosszú kirándulás. Hajnali kelés az itthoni kutyák szolgálatára, buszozgatás A-ból B-be, majd B-ből C-be, (az autó lesszíves itthon maradni szintén az itthoni kutyák szolgálatára, illetve vész esetére – gyomorcsavarra hajlamos fajtát tenyésztők örökös óvatossága). Volánbusz segítségével A-ból C-be (hozzávetőleg 50-60 km) eljutni ebben az országban csak angyali türelmű embereknek való. Az egész procedúra alig vett igénybe holmi három-négy órácskát, benne másfél óra Népligetes csücsüléssel. Rutinosan a hátizsákomba rejtettem egy angol gyakorlókönyvet, ami a vele töltött időt ugyan fényévek érzetűre nyújtja, de legalább hasznos. Ha véletlenül valaki hozzám lépne, kedélyesen hátba vágna és azt mondaná angélus humorral, hogy „Don’t make a pig’s ear of this opportunity!” akkor milyen jó, hogy van némi sejtésem, ő a látszat ellenére mégsem a sertéstartók szövetségétől jött. Ilyen hasznos, ha valaki az emberi (jelen esetben inkább állati) testtel kapcsolatos angol idiómákkal múlatja az idejét a Népliget ritka kényelmetlen szürke fémpadjain. Segáz.

Csapatgyülekező Etánál, Kriszti, Levi, EstaSola, Rémusz (hogy hogyan lett ez a hívóneve Harry Rag-nek, az nekem meg rébusz, jujj, bocsi), utóbbi kettő négy lábbal. Indulás, Eta szigorú napi parancsa: MINDENKI az útjelző táblákat figyeli! E nélkül hogy is tudnánk eltévedni? Pedig el fogunk, ez hozzátartozik az élményhez. Tévedtünk már el magunktól, térkép alapján, GPS-sel, telefonos segítséggel, mindenhogyan. Eleddig kétszer nem tévedtünk el (Komárom, Szilvásvárad), valamit biztosan elrontottunk. Na jó, Szilváson meg a parkolás volt rémálom, ahogyan itt is. Megjegyzem, ha fogná valaki azt az árva ringbeosztást, körülötte a parkolóhelyeket, és a ringhez közel eső parkolóhelyek zónájának adna egy számot, ami megfelelne a ringszámnak, olly könnyűvé és varázslatossá tenné az egész procedúrát, hogy … zavarba hozna vele. Egyébként meg igazuk van, mi a fenének tartjuk azokat a hatalmas kutyákat, ha még annyi eszünk sincs, hogy azokat málházzuk fel a két kezünk helyett?

De sebaj. Némi szitkozódás, veszekedés, idegeskedés, tolatás, fékezés, kanyarodás, újratolatás, árán (szegény parkolást segítő személyzet ugyan honnan tudhatná, hogy a felfele nyíló hátsó ajtónak biza térre van szüksége, ő csak lelkesen integetett, hogy tessék csak nyugodtan tolatni a bokorig) megérkeztünk.

Debrecen klassz hely. Tudtam még a régi időkből. (Lovarda, Emese, Laci, innen is puszi!) Az idő mesés, esőfelhők illemtudóan az ég túlsó szögletében várnak a sorukra, érkezzen csak a tömeg. A debreceni meoe elnökség nyilvánvalóan lepaktált velük. Na persze, élelmes ember nem érkezik korán az éjszakai cac-ra, de mi, lelkes (a naív jelzőt határozottan visszautasítom) klubtagok holmi tenyészszemle okán, a megbeszélt kettő órát közelítőleg elérve (némiképp túlhaladva) itt vagyunk. Tenyészengedélyért folyamodó alig, téma viszont bőven van. Jönnek a régi arcok, hely, idő, kempingszék akad, lángosos is van, az idő szép, a kutyák alszanak. Igazi kempinghangulat, pontosan így képzeltem el, igen, igen, igen, ez kell nekem, ez az a bizonyos éjszakai cac fíling! (most írjam, hogy „érzet”? fíling, oszt kész, közép)

Az idő gyorsabban repül tova, mint szeretném, kénytelenek vagyunk átmálházni magunkat a tenyészszemle ringből az ötöshöz. Az időjárás már kezdi mutogatni, hogy ő tudja ám a dolgát (a debreceni éjszakain mindig esik, ez hagyomány), de azért még bizakodóak vagyunk. A nagy szöszölésbe, rakodásba, kutyafésülésbe és ismeretlen ismerősökkel való beszélgetésbe egyszer csak belép egy ismerős arc, kezében rózsákkal. Az ember lányának szája ilyenkor önkéntelen mosolyra szalad, hát ez meg miiiii? Óóó, enyééém? (hülye vagy lyányom, rózsát dugnak a képedbe, te meg illy csekély értelemről árulkodó kérdésekre ragadtatod magad?) Deee jóó! A debreceni MEOE elnöke – ezen gesztus után egyszerűen csak AZ Elnök Úr - rózsát osztogat a hölgyeknek. Szívmelengető. Kapkodva ürítjük az ásványvizes petpalackokat vázának, a szál vörös rózsa minden nő szemében szimbólum. Később nyilván áldozatává válik a málhacipelésnek, kocsiba zsúfolódásnak és a több mint három órás soha véget nem érő hazabumlizásnak, de akkor is vázában a helye, megbecsülésünk jeleként. Kaptuk.

Török János bírál. Jó nézni, hallgatni, érthetően, hangosan beszél, a ring szélén, ügyelve arra, hogy akit érdekel, megismerhesse döntése hátterét, gondolatait a kutyákról. Ezt nagyon szeretem, hálistennek sok hazai bíró veszi erre a fáradtságot. Kimerítő lehet, egész idő alatt ott állni, minden egyes kutyánál újrakezdeni, ott lenni agyban, figyelemben, bírni fizikummal.

A bírálatunkkor is kedves, érdeklődő, tanácsot ad (olyat, amiről azt gondolom, hogy NEEEEEE, de erről ő mondjuk nem tehet). Biztosan mindenki másként éli meg a kiállítást, én szeretem ezt érezni, hogy a bírót érdekli a fajta, az adott kutya, a sorsa, a jelene, a jövője, hogy hogyan lehet még jobb, mire kell vigyázni. Szeretem érezni, hogy ő is kutyás, az marad örökké.

Majd’ el felejtem, amint felragasztom a sorszámot és felkészülök, hogy hamarosan ringbe kell mennünk, elkezd esni az eső. Kicsit szitál, aztán esik, esik, esik, egyre csak, kitartóan és rendületlenül, amíg a dogok bírálata tart. Mondhatnánk, hogy gonosz dolog tőle, de hamarosan más megvilágításba kerül, ahogyan kijön az utolsó dog is a ringből és megindul a dörgés, villámlás, csattogás, föld fölött vízszintesben ömlő eső. Nem is eső, vízözön. Ehhez képest a ringben csak jelképes húsvéti locsolást kaptunk. Pacává ázva, némileg szégyenkezve a bis otthagyása miatt, de összerámoljuk magunkat. Ilyenkor aztán már mindegy, melyik kinek a szatyra, hátizsákja, póráza, keféje, plédje, kerül, ahová kerül, érdekes módon mindig nagyobb a cucc és kevesebb a táskahely, mint mikor jövünk. Rohanunk az autóhoz. A kutyák húznak, ők sem szeretik az égiháborút. Eta egy hős, megint éjjel, megint esőben, sőt viharban vezet. Igyekszem szolidálni vele. Beszélgetni a lehúzott ablakok miatt képtelenség, felhúzott ablaknál meg látni lehetetlen az egyre gomolygó pára miatt. A csomagtérben békésen szunyókáló két nagy mafla velünk együtt szuszog – le kéne erről már szokni, mindannyiunknak. Meredt szemmel ülök. Ha lenne nálam fogpiszkáló, kitámasztanám a szemhéjaimat. A hazaút keservesen hosszú, elcsigázottak vagyunk. Etától hazáig újabb autóút - szégyentelenül odarángatom az éjszaka közepén (konkrétan valami egy óra felé) Petit, hogy vigyen haza, mert meg fogok dögleni a fáradtságtól, nyilván ő duracellnyuszit ebédelt és vezetőképes, így jár aki férfinek születik, no. Jut eszembe, Eta is ilyesmin élhet, mert képes volt másnap még a Népligetben klubos kölyöksétára menni. Ééén nem, éééén tízig aludtam, illetve valamikor reggel elintéztem a kutyákat, kiengedtem, pisiltettem, visszaparancsoltam, de közben is aludtam – nyitott szemmel, síküres aggyal - , majd szégyenszemre visszabújtam a paplan alá. Klassz ez a debreceni éjszakai cac dolog, csak ne lenne Debrecenben és éjjel.

Nappali, mint esősújtotta övezet

Eső, és még… eső, eső, eső, eső, eső, eső, eső, eső, (na jó, én kértem a vihart, de akkor is elég lett volna belőle kevesebb) lakásban dekkoló kisbulldogok, folyamatos pisi és kakidömping. Buffy, a mami, érzi a helyzet komolyságát, ha csak teheti, titkon eltünteti az árulkodó nyomokat, mintha a kölik még bébik lennének. Igen, felnyalja, megeszi. Broáf, de azért megértem őt, szorong, Ő már tudja, hogy benti pisinek-kakának bünti a vége és nagy-nagy játékmegvonás. Hát körbekémlel, hogy látom-e (mert akkor persze nem, mert a kakievésért még nagyobb a bünti), aztán odacammog és megteszi amit anyai és jó benti kutyai kötelessége diktál. Igyekszem gyorsabb lenni nála, de a hátamon még nincs szemem. Lassú evolúció, hiába.

Papucsok, lábujjak, alsó polcos mappák, papírdobozok, szekrénysarkak életveszélyben, tűfogaktól rettegésben. Buffy hetedik életévét meghazudtolva játszik a kicsikkel, harapdálja őket, műhörög nekik, ugrálva hívja őket játszani. Előkerültek a labdák is – a kék csörgős tömörgumi, ami rücskös is, és jóóóó hersegtetni rajta a fogunkat, meg a sárga nagyobb, ami egy óra leforgása alatt szőrén-szálán (anyukám szóhasználata szerint szőrén-lábán, gumilabdáról lévén szó mindkettő nettó képzavar) eltűnt a házban, és az abszolút favorit, egy pucérra hántott egykori teniszlabda, ami örök becsben van tartva, mint utolsó darabja egykori pesti belvárosi szomszédunk, Karsai István színész és sármőr labdaajándékainak. Ideig-óráig érdekesek. Nyilván a lábujjharapdálás a legérdekesebb, visítást és lábfelkapkodást lehet vele előidézni, juhéjj...

Mindezt csak tetézi a féltékeny O’Hara időnkénti felháborodott sírása az ajtóban. Nem, nem jöhet be, létezik az a helyzet, amikor még ő sem. Elég nekem három kis égedelem bulldoggyerek a lakásban. Szóval: Süss fel nap! (és további nyelvi szépség anyukámtól, hogy Adj Uram Isten, de rögtön!!! :):):))

Kutyázni fárasztó

Néha a földbe taposnak.
Pihennem kell...

Indul a reggel

Imádom a kutyákat. Meggyőződésem, hogy Isten jókedvében, széles mosollyal az ajkain teremtette őket. Még akkor is, ha én megőszülök tőlük időnként. Bulldogok kicsiny falkája túl nagy már ahhoz, hogy beletörődjön a 1,40 x 1,40 m elletőládában való létbe, így minden reggel kis csapatban kiszötymörgünk az udvar végi füves, árnyas kennelbe. Mindenekelőtt hassal, fejjel, - kit hogyan ér a szabadulás heve-, kigurulnak az elletőládából, majd Buffy hős anyaként megszoptatja őket (cápafogú hétheteseket!, merő önfeláldozásból, nos úgy látszik az anyaság tényleg durva agyi elváltozásokkal jár), aztán előkerülnek a kajás tálak, végül kiszabadulnak a lakásban. Amerre lép az ember, mindenhol kis pihepuha cuki gombolyagok akadnak a lábába, akikről csak közelről derül ki, hogy a megtévesztés nagy mesterei. Ezek a pihepuha cuki gombolyagok karmolnak, harapnak, és legnagyobb bánatomra, eresztenek is. Megkezdjük az ajtóközelítő hadműveletet. Ez a legprofibb része, már nagyon megy, hiszen tudják, odaát a szabadság, zöld mező és a bigfoot-ok. A kinyíló ajtóban azonban ott tömörül a madzagfalvi team teljes kíváncsi csapata, 4 felnőtt bigfoot, 2 kölyök, és egy India nevű fújtató franci. Innen kezdődnek a gondok. Az hagyján, hogy a bulldogcsapat fele kijön, fele bennmarad és e kettő halmaz folyamatosan keveredik, de két fő segítségem, úgy is mint Gotham és Gru rögtön felfedezik a tökéletes lehetőséget a lakásban való bejutásra és rámolásra. Bulldogok fele vissza, utánuk a G-k be, bulldogok megtorpannak egy pillanatra, majd üldözőbe veszik a G-ket, akik Dávidoktól megriadt Góliátokként ijedten hátrálnak, közben a szűk teraszon a kint maradt bulldogbébik a sok láb közé keveredve keresik a menekülő útvonalat. Ó, Irgalom Atyja, ne hagyj el! Ágnes asszony a börtönben bomlott meg, én a saját házam ajtajában fogok. G-k most tanulják a nyakörv és póráz kellemes élményként való megélését, így ha nem akarom négy napi munkámat a földdel tenni egyenlővé, nem rángathatom őket nyakörvnél fogva. Kezdjük hát a rimánkodást! Gotham, Gru, gyereeeee! Gyere-gyere-gyereeee! Babócák, gyeeerteeeek! Tiszta szerencse, hogy rendes földművelő népség a szomszédság, már régen az ágyásokat locsolják, így nem kell erre a rémes kántálásra ébredniük. Hogy magukban ilyenkor röhögnek vagy csak értetlenkednek? Jobb, ha soh’se tudom meg. Gotham és Gru ugyan totálisan elvész a bejutás okozta öröm mámorában, meg sem hallva engem, de végre a bent lődörgő bulldogbébi csapat megjelenik az ajtónyílásban. Némi keveredés, majd a kinti csapatból páran meglátják a dologban rejlő lehetőséget, és… bemennek... Nagy levegő, benntart, kifúj, csak türelem, Katám, türelem. Újabb kántálás, a kinti csapat cirógatással való helybentartása, juhéjj, Gru is kijön a házból. Két bulldog és Gotham még bent, de úgy döntök, a részeredmény is valami, ideje továbblépni. Becsukom a ház ajtaját, halkan elmormolok egy imát, hogy akkor is őrízzen meg az én Uram engem emberi méltóságomban, amikor meglátom majd, hogy a bent hagyott banda mit művelt a lakásban, és megindulok a három kis gombolyaggal, plusz a komplett falkával a kennel irányába. Indulnék! Ajhajj, csak lépcső ne lenne a világon. Mire egy bulldogbébi elhiszi, hogy a lépcsőn le tud jönni, a többi visszafordul. Még egy elhiszi, erre az éppen leért kis pocakos kitalálja, hogy menni fog ez felfele is. A harmadik a lépcső tetején nyüszít, ő még nem győzte meg magát egyetlen irányban sem. Feladom, felkapom Hestert, megindulok a kennelhez. A két maradék, Hector és Hannibal erre teljes erejéből irigy sírásba kezd. Visszafordulok, mérlegelek, egy szabad kezemre hogy kombinálhatnék két bulldogot. Sehogy. Felkapom Hannibalt is, négy-öt próbálkozás és már fixen fexik az alkaromon. Két bulldoggal felszerelkezve elszántan lépdelek az udvar vége felé, mit sem törődve Hector kétségbeesésével, elvégre az anyjával hagytam, valakiben csak bízhat rettentő nagy magányában. A falka követ, India a lábaim között, Gru keresztben előttem, az egyensúlyozás jót tesz ám a gerincnek, jobbat, mint a monitor előtt görnyedés, jó ez nekem, nagyon jó. Főként, hogy elérem a kennelajtót. Itt a mennyország. Beviszem a kicsiket, leteszem őket, lelkesek, boldogok és jönnek utánam. Semmi kedvem kiszökni a kennelből, mi vagyok én, hogy slisszolnom kell, hiszen a lelkiismeretem tiszta… Na jó, jöhettek velem vissza, de csak a saját lábaitokon, had szokjátok (és had fáradjatok). Elindulunk a két törpével vissza Hectorért. Ő persze nem az a beszari gyerek, már az udvar felén jár, így csak addig kell megőszülés nélkül kibírnom, hogy a bébik és a felnőtt dogok épp mélyítik a kapcsolatukat. Gru felháborodottan ugatja őket, a bigfoot-ok meg hárman szagolnak egy kétségbeesetten a hátára gördülő, magát a köznek felajánló kicsikét. Érzem, hogy vénülök. Sikeresen egyesülünk a cseresznyefánál, végre három bulldoggal és a falkával tartok a kennel felé. Jó lesz ez, megy ez. Beviszem a három bébit a kennelbe. Imádják, de persze nélkülem nem akarnak maradni. Sebaj, egyre magabiztosabban jönnek utánam az udvaron át, alakul a csapatszellem is, a láb mellett követés is, a visszahívás is, gyakoroljunk hát, pengetős hangszernek használva az idegeimet, indulunk vissza. Már három kis gombolyag mutogatja a hasát a bigfoot-oknak, mégis egyre gördülékenyebb a dolog. Ajtónyitásra Gotham lelkiismeret furdalással teli szemmel slisszol kifelé, mindegy, legalább kint van. Némi gyere-gyere-gyere-gyere-gyere kántálásra maradék két bulli is megjelenik. Nagyon taktikusan az ajtónyílásig terelem őket, majd egész lassú mozdulatokkal a seggükbe húzom az ajtót és azzal tolom őket kifelé. Nem biztos, hogy mosolyogva viselném, ha még egyszer visszafordulnának. Győzelem, győzelem, már minden kutya kint van a lakásból. Újabb játék a lépcsőkkel, a most kiérkezők még bizonytalanok, a rutinos versenyzők meg fel-le, keresztbe-kasul jönnek-mennek a három lépcsőfokon. Oldalt is kikandikálnak, tizenöt centi magas és huszonakárkány centi hosszú testüknek nem tenne jót a két lépcsőfoknyi zuhanás sem, igyekszem pánik nélkül visszatartani őket. Cesart (mármint a Milant) megszégyenítő nyugodt, kiegyensúlyozott energiával uralom a helyzetet. Már öt kisbulldog lejött a lépcsőn, kár, hogy kettő épp felfele tart. Úgy döntök, már elég erős a falkájuk összetartó ereje, megindulok. Juhéjj, öt kis vigyorgógombóc jön utánam, na meg az ugató G-k, a lelkesen fújtató India, és a komplett falka. Meglesz ez, érzem, meglesz! Még csak cirka háromnegyed óra telt el azóta, hogy először megindultunk. Újabb hátragördülések, a bigfoot-ok szerintem már csak velem szórakoznak, hogy újra számba veszik az összes kisbulldog szagmintáját, sebaj, megyünk, egyre közelebb vagyunk. És végre! Megérkezünk a kennelhez. Nyilván az összes dognak be kell rohannia, mielőtt a bébik birtokba vennék. Nagy szaglászás, ellenőrzés, mégsem lehet a legkisebbeket úgy beengedni, hogy azt sem tudjuk, hány porszem lapul a sarokban. Az én kegyelmes Istenem azonban megkönyörül rajtam, az utcán megérkezik a szomszéd Józsi bácsi minilovas fogata. Ezt feltétlenül meg kell ugatnia a bigfootoknak, végre a bulldogbabák is a helyükre kerülhetnek. Önfeledt hancúrozással veszik birtokba kedvenc helyüket én pedig villámgyorsan zárom a kennelajtót. Vár a lakás, kicsit pisis, kicsit Gotham által átfitetett, de legalább kutyamentes. Bent bűnjelként vár az elhurcolt papucs és egy félig nyálas sportcipő, ami az általam vizionált felborított felmosóvödörhöz vagy a fecnikbe szedett újságpapírhoz képest szinte semmi. Hajrá, Katám, indulhat a nap!

Komáromi kiállítások szubjektív

Elröppent néhány élmény teli nap. Szombat-vasárnap CACIB kiállítás Komáromban, hétfőn ugyanott Német dog Fajtaspec kiállítás.

Komárom szép hely, az idő kegyes volt (nem is emlékszem esős komáromi kiállításra), és ami pluszban hozzátett az élményhez, hogy a legtöbb kiállítási helyszíntől eltérően a mosdók tiszták, kulturáltak voltak, a takarítónénik folyamatosan dolgoztak, a parkolást és bóklászást irányító sárga mellényes biztonságiak mosolygósak és kedvesek. Jászberény gusztustalan TOI-TOI vécéi álmomba’ se jöjjenek többé elő, pfujj! Egyébként is, aki kitalálta a TOI-TOI-t, az költözzön bele mondjuk úgy délben egy fél napi használat után, és éljen ott örökké.

Szombaton Maria Gvozdeva (UA) bírált. Gepettoval csúcsára ért a köztünk egy ideje kibontakozóban lévő konfliktus – nevezetesen, hogy őt, a kamaszodó hatalmas német dog titánt egy ekkorka nő ne egrecíroztassa. Az osztályában simán nyertünk (K1, HPJ), azonban a komolyabb összevetésen, ahol más kutyák is voltak a ringben, gyakorlatilag a póráza végén rángatott. Maria méltatta Gepe érdemeit, biztosított róla, hogy egy rendkívül ígéretes küllemű, jó mozgású, kitűnő felépítésű fiatal kan, de ezzel a viselkedésével az ő ringjében sajnos nem nyerhet. Ez így volt korrekt, a legmesszebbmenőkig egyetértettem vele. Nagyon szimpatikus, korrekt, kutyaszerető bírónő volt, ha meglátom a nevét valamilyen kiállítási felhíváson, egészen biztosan kényszert fogok érezni a nevezésre. A többi bírálata is nagyon tetszett. A szilvásváradra meghívott Lett bírónő után még egy női bíró, aki kivívta a megbecsülésemet. Hajrá, csajok!

Vasárnap a kanokat Lothar Müller úr bírálta. Volt már szerencsém (?) a szigorú bírálataihoz, így nem ejtett kétségbe a nagyon jó, amivel megörvendeztetett. A hibák, amiket Gepetto-n talált egyáltalán nem egyeznek azokkal, amiket én gondolok róla, de a bírálatnál szubjektívebb műfaj kevés létezik a világon. Pedig ha van emblematikus figurája a kockafejű németnek, akkor Müller úr az. Sebaj, első kutyaként ugyan kellemetlen volt a nagyon jó minősítés, de az utánunk jövők mind megtapasztalhatták, hogy van ez így, sőt lejjebb is. Örömmel láttam, amikor egyvalaki mégiscsak kapott kitűnő kártyát, de végül rá kellett jönnöm, hogy színvak vagyok, nem kék volt az, hanem zöld (kék a kitűnő, piros a nagyon jó, zöld a jó, sárga a megfelelő, ez egyben minősítési sorrend is). Meglehet, akár három-négy kitűnőt is kiadott azon a kiállításon. Sebaj, Gepetto szombaton teljesítette a fiatal championátus feltételeit, így fontosabb volt, hogy vasárnap szinte barátivá szelídült a kapcsolatunk. Még azt is megéltem, hogy ez a nagy kamasz medve a hátán henteregve játszott velem, szájába véve a kezemet és finoman harapdálva. Nah, hát engem nem túl nehéz megolvasztani, a szombati alattomos ördögfióka minősítését hirtelen kedves medveboccsá írtam felül. Gepe, te majomka, teee!

Hétfő, fajtaspec kiállítás. Egész évben erre várok. Utólag sosem értem, miért, halál fárasztó, túl sok kutya, túl sok követendő bírálat, plusz a harmadik kutyás nap végére már én is túl sok vagyok saját magamnak. Ajjh, de még mennyire. Ez egy harcos esemény, itt az összes dogos, mindenki meg akarja mutatni, hogy az ő kutyája a legjobb. Szukás ringben Lothar Müller (végre, már úgy hiányzott ;), kanosban egy cseh bíró, Miroslav Vaclavik. Végre, végre, egy nyugodtabb Gepés kör, Gepe okos, szép, értelmes, Vaclavik pedig láthatóan szereti a kutyákat, szereti a kutyásokat és szeret bírálni. Egy-kettőre meglett a kitűnő1 HPJ, ez már csak bónusztrekk, de jól esik. Szukás ringbe bevonulunk Estával, nincsenek nagy reményeink, Müller úr azonban meglep. No, nem a megenyhült szigorával, arról szó sincs, azonban a szeretet, ahogyan a kutyához nyúl, megbocsáttatja velem, hogy olyan átkozott és kétségbeesett módon szigorú. Ó, én értem, értem, ahová a német dogot engedték a németek romlani, most súlyos terhet ró rájuk. Utolsó pillanatban kapkodva, erőlködve és nagyon izzadtságszagúan próbálnak minden hibát egyben kiírtani az állományban, visszaszerezni régi fényét és a fajta feletti német erős kezű uralmat, ami már régen nincs. Olyannyira nincs, hogy jónéhány FCI egyeztetésen egyéb téma sem volt a közelmúltban, mint hogy a dánok próbálták kicibálni a németek kezéből a fajtaadó ország titulust. Innen nézve érthető hát a szigorúság, a „majd én megmutatom milyen szigorúan bírál egy echte német bíró” mentalitás. Más kérdés, hogy szerintem ez nem az az eszköz, amivel Európában célt lehet érni. Mindegy, én szurkolok a németeknek, mert sajnálom őket, a német szögletesség sem a túláradó olaszoknál, sem a szabályoknak a fogalmát sem ismerő franciáknál nem működhet, a rebellis magyarokról már nem is beszélve.

No, de vissza a ringbe: Esta nagyon jó. Szerintem is nagyon jó kis dög, döbbenetesen jól viselkedett, annyira az anyja vére van benne, nem tudom nem imádni. Az én szemüvegem tudom, torzít, hibái kisebbek, erényei nagyobbak, de hát az van, ő az én lányom, én okos, nyakas, riadó, heves, gyönyörű erős lányom. Sokat szeretnék még vele dolgozni, adja meg nekem ezt a Jóisten!

Újabb szukás kör, Impozáns Rhiana. Gyönyörű, Estának a tökéletes ellentéte, másként gyönyörű, elegáns, büszke, szép kutya, vele is öröm feszíteni a ringben, tudni, hogy mindenki látja, szép, a tökéletestől egy lépésnyire, de magával ragadó, arisztokratikus, büszke, igazi dog! Na persze, hirtelen kezembe kapott, engem alig ismerő szuka, nem könnyű meló a ringben, gyakorlatilag végételen boldogsággal töltött el már az is, hogy egyszer sem tépte ki magát a kezemből, hogy elrohanjon a gazdája felé. Nem volt egyszerű két lépésnyire tartani a bírótól úgy, hogy mögötte a gazdája állt, de megérte. Még akkor is, ha Müller úr számára ő egy gyönyörű, de mozgásban nem elég feszes hátú szuka. Müller úr, maga egy rémes gyomorbajos német, de ahogyan megérintette a kutyát, az a szeretet, féltés, türelem, nos, igen, igen, rendben van, ha maga szerint nagyon jó, hát nagyon jó, legyen.

Még egy kanos kör, Harry Rag öt hónapos cuki kis muki, itt már semmi tét, csak hogy érezze magát jól a ringben. Harry Rag – hívónevén Rémusz – bűbájos profizmussal futott a jutifalat után! Állásban már voltak gyengébb pillanataink, no de egy debütálásnál ez nem tragédia. Két fiatalabb, bébisebb kutyával összevetve Rémuszt harmadiknak sorolták, ez így volt rendben. Kiskamasz korba lép hamarosan, már látni benne a laklit, ez itt tényleg a lépcső alja, de elindultunk, sok-sok fokot megmászunk még.

Jó volt találkozni a sok dogossal, hobbisokkal és tenyésztőkkel, érezni az izzást a levegőben, az akarást, még akkor is, ha fáradtan ez már nekem túl sok volt. Jah, és isteni volt a hot-dog a kigyúrt srácnál, pit-bull-t ettem, ami pepperónis, nyami!

Ah, ja, majdnem kifelejtettem, Madzagfalvi Amigo volt az egyetlen nevezett madzagos. Ő is megkapta a maga nagyon jó-ját, és megmutatta, milyen tündéri, okos, jól nevelt és higgadt kanná érett így három éves korára. Kicsit odaültem, a fejét odatette, és belenézhettem az okos, ragyogó barna szemeibe. Hosszú idő óta ez volt a legnyugodtabb öt percem. Köszönöm, Boszikám!