Irány a falka

A madzagfalvi „ménes” élete újabb állomásához érkezett. Ideje volt, hogy a nagylábúak megismerkedjenek a törpenépséggel. A bulldogbébik tegnap hat hetesek lettek, ez optimális kor, hogy elhagyják a fészküket és körülnézzenek a falkában. Azt hiszem, ha kisfarkasok lennének is most hozná elő őket az anyjuk.

A babakennel ismét tárt karokkal fogadta őket. Sikerült Buffyt is rávenni, hogy jöjjön be a törpékhez – nem éppen rajongója a bezártságnak -, így a régi emlékek és a potyaszopi élménye még több pozitívumot adott a kicsiknek. Ténferentünk, játszottunk, majd úgy döntöttem, megérett a helyzet, hogy a főnökasszony szemügyre vegye a falkaszaporulatot. O’Hara, ahogyan a többiek is, idegesen toporgott a kennelajtó előtt. Amikor nevén szólítottam, azonnal besorakozott az ajtónyílásba, és bejött. A kicsikbe éppen csak beleszagolt, engem azonban alaposan átvizslatott, nem tettek-e komolyabb kárt bennem a kis szőrgombolyagok. Lassan simogattam és duruzsoltam neki. Bár bennem volt a félsz, hogy ha ő a gyorsabb, és ráharap egy bulldogra, akkor egy kiskutya mínuszban leszünk, igyekeztem a földkerekség összes nyugodt határozott energiáját felé sugározni. Végül megnézte a feléje totyogó kis kant, alaposan megszaglászta, még egy kicsit meg is nyalogatta a hasát. Kifújtam a bent felejtett levegőt, és tovább duruzsoltam, milyen jó kis kutyák ezek és O’Harának is milyen jó, hogy itt vannak velünk. A nagyságos asszony közben tovább sétált, alaposan feltérképezte a füvet, majd körbeszaglászta a kiskutyahordozót, végül a kennel végében játszó bébicsapatot. Buffy közben eltávolodott, mintegy átadta a köliket neki. Ilyenkor mindig megszakad a szívem a mamikért, de már többször tapasztaltam, hogy ez a falka rendje: a főnökasszony „átveszi” a kölyköket. Buffy egyébként sem igazi falkatag, párszor kiebrudalták már és én is hagytam, hogy tisztelettel övezett magányos farkasként éljen az udvarban. Most azonban szeretném, ha a falka segítene nekem a kiskutyanevelésben, így a kicsiket be kell integrálnom a falkába, ha a mai nap erre megy el, akkor is. Ebben O’Hara, mint falkavezér volt a legfontosabb és ő nem támasztott ellenvetést.

O’Harát kiengedtem és behívtam Sábamamit a kennelbe. Ő már négyszeres mami, egészen biztos voltam benne, hogy birtokba veszi a kisbandát. Nah, hát ekkorát sem tévedtem mostanában. Eszében sem volt foglalkozni velük. Körbenézte a kennelt, megnézte, jól vagyok-e, aztán odasétált a kennelajtóhoz, hogy ő a jól megérdemelt nyugdíjas éveiben inkább nem fogadna örökbe unokákat, leszek szíves békén hagyni velük.

Risza igazából már annak nagyon örült, hogy néven szólítottam és beengedtem a kennelbe. Efeletti örömében kezdetben rá sem hederített a kiskutyákra. Végül mégiscsak megnézte őket, amikor Hektor elkezdte rágcsálni a lábát. Rövid idő alatt rájött, hogy ezek kiiiiiiiiiskuuuuutyááááááák, és gyermeki énje máris elborította. Kicsit játszadozott velük, közben szemmel tartott engem, és hamar egyértelművé vált, hogy ha valakitől, hát tőle igazán biztonságban vannak a kis pihegombolyagok.

Bársonyt nem volt egyszerű sorra keríteni. Egyrészt, mert India szerint ő van hamarabb a rangsorban, így őt kellett eltuszkolnom az ajtóból, miközben Bársonyt behívtam, másrészt meg Gru elveszítette a türelmét, és egyszerűen beslisszolt Bársony lábai között. Kicsit kivert a víz, mert tudtam, hogy egy nagyobb kölyök mennyire nem érti még azt, amit a felnőtt kutyák, hogy a bébik kicsik és törékenyek és óvatosan kell velük bánni. (Gru és Gotham 12 hetes dogkölykök) Bársony hamar megszaglászta a kicsiket, jelezte, hogy tőle aztán jó, ha vannak vannak, ha nincsenek nincsenek. Grut viszont babusgatni kellett. Kiengedtem a Bársonyt és beengedtem végre a kis mindenlébenkanál francit és Gru helyére Gotham-et hívtam be. Gotham ugyan nem nagyon akart idegen szituba keveredni, de a kísértés, hogy velem lehet, nagyobb volt. India a maga kistank módján közeledett a kölykökhöz, Gotham pedig közölte, hogy fúúj, meg csííííp, meg űűűűűűűűűű, meg ááááááááááá, meg neeeeeeeeeeeeeeem, és mindjárt-mindjárt meg fogja őket enni, ha közelebb jönnek. Naná, hogy a kölik közelebb jöttek, bátor kis bulldoggyerkőcök nem hökkennek meg némi doghisztitől. Kénytelen voltam Gothamet nyugiba helyezni. Kapott egy nagy duruzsolós masszázst, ami már úgyis kijárt neki egy ideje, és rátettem pár kiskutyát, hogy érezze, nem a világ vége, ha hozzáérnek ezek a kis micsodák.

Most, hogy egyesével már mindenki látta a bandát, ideje volt, hogy mindenki számára kinyissam a kennelajtót. A kisbullcsik felszabadultan és magabiztosan uralták a terepet. A nagylábúak szaglásztak, de már sokkal nyugodtabban, főként én érdekeltem őket, a dogbébik is inkább az én ölembe heveredtek. Lassan minden nagy kiténfergett a fél órája még oly feszült izgalommal figyelt helyről. Bubókák dzsungelharcot játszottak a lapulevelek, málna és almafahajtások alatt, felfedezték a kutyaház alatti raklap titkos föld alatti rendszerét és kinevezték a bunkeruknak. Mivel állatira nyomta már a fenekemet a lehullott almák sokasága, kihívtam a nagybandát a kennelből és a bébikéket magukra hagytam.

Nem mondom, hogy nem volt közben a zabszem a fenekemben, már háromszor vagy négyszer visszamentem megnézni őket, de ők, köszönik, jól vannak.

A G alom is mérföldkőhöz érkezett: cuki piros nyakörveket kaptak. Nem állítom, hogy boldoggá tette őket a dolog, de nem csináltunk belőle tragédiát. Rajtuk marad és kész. Még néhány nap és jön a póráz és a jutifalat.

Ps: Egy óra múlva, amikor sikerült a fényképezést megejtenem, már úgy viselték, mintha abban jöttek volna a világra.