Nappali, mint esősújtotta övezet

Eső, és még… eső, eső, eső, eső, eső, eső, eső, eső, (na jó, én kértem a vihart, de akkor is elég lett volna belőle kevesebb) lakásban dekkoló kisbulldogok, folyamatos pisi és kakidömping. Buffy, a mami, érzi a helyzet komolyságát, ha csak teheti, titkon eltünteti az árulkodó nyomokat, mintha a kölik még bébik lennének. Igen, felnyalja, megeszi. Broáf, de azért megértem őt, szorong, Ő már tudja, hogy benti pisinek-kakának bünti a vége és nagy-nagy játékmegvonás. Hát körbekémlel, hogy látom-e (mert akkor persze nem, mert a kakievésért még nagyobb a bünti), aztán odacammog és megteszi amit anyai és jó benti kutyai kötelessége diktál. Igyekszem gyorsabb lenni nála, de a hátamon még nincs szemem. Lassú evolúció, hiába.

Papucsok, lábujjak, alsó polcos mappák, papírdobozok, szekrénysarkak életveszélyben, tűfogaktól rettegésben. Buffy hetedik életévét meghazudtolva játszik a kicsikkel, harapdálja őket, műhörög nekik, ugrálva hívja őket játszani. Előkerültek a labdák is – a kék csörgős tömörgumi, ami rücskös is, és jóóóó hersegtetni rajta a fogunkat, meg a sárga nagyobb, ami egy óra leforgása alatt szőrén-szálán (anyukám szóhasználata szerint szőrén-lábán, gumilabdáról lévén szó mindkettő nettó képzavar) eltűnt a házban, és az abszolút favorit, egy pucérra hántott egykori teniszlabda, ami örök becsben van tartva, mint utolsó darabja egykori pesti belvárosi szomszédunk, Karsai István színész és sármőr labdaajándékainak. Ideig-óráig érdekesek. Nyilván a lábujjharapdálás a legérdekesebb, visítást és lábfelkapkodást lehet vele előidézni, juhéjj...

Mindezt csak tetézi a féltékeny O’Hara időnkénti felháborodott sírása az ajtóban. Nem, nem jöhet be, létezik az a helyzet, amikor még ő sem. Elég nekem három kis égedelem bulldoggyerek a lakásban. Szóval: Süss fel nap! (és további nyelvi szépség anyukámtól, hogy Adj Uram Isten, de rögtön!!! :):):))