Madzagfalvi Great Dane Kennel

Eső mossa a pulykakakast, avagy Debrecenbe kéne menni éjszakai cacra

2011-07-26T13:25:00.002+02:00

Némi áztatás és kímélő mosás után (előbbit elgyötört testemnek, utóbbit szőkítésből megújulni próbáló hajamnak ajánlva) végre gép elé jutottam, hogy elmeséljem a… szóval azt a rengeteg mindent, amivel el vagyok maradva. Zajlanak az események, nagyobbacskák és száj szélére mosolyt csaló apróbbacskák, blogra kívánkozók, csak idő és energia kell(ene), hogy levéssem.

Az első és legfontosabb, hogy bakancslistám egyik előkelő helyéről kipipáltam egy élményt: DEBRECEN ÉJSZAKAI CAC. Aki hozzám hasonlóan érzelgős-nosztalgikus vágyat érez a régmúlt idők kiállításaiból megízlelni egy darabkát, annak való.

Hosszú kirándulás. Hajnali kelés az itthoni kutyák szolgálatára, buszozgatás A-ból B-be, majd B-ből C-be, (az autó lesszíves itthon maradni szintén az itthoni kutyák szolgálatára, illetve vész esetére – gyomorcsavarra hajlamos fajtát tenyésztők örökös óvatossága). Volánbusz segítségével A-ból C-be (hozzávetőleg 50-60 km) eljutni ebben az országban csak angyali türelmű embereknek való. Az egész procedúra alig vett igénybe holmi három-négy órácskát, benne másfél óra Népligetes csücsüléssel. Rutinosan a hátizsákomba rejtettem egy angol gyakorlókönyvet, ami a vele töltött időt ugyan fényévek érzetűre nyújtja, de legalább hasznos. Ha véletlenül valaki hozzám lépne, kedélyesen hátba vágna és azt mondaná angélus humorral, hogy „Don’t make a pig’s ear of this opportunity!” akkor milyen jó, hogy van némi sejtésem, ő a látszat ellenére mégsem a sertéstartók szövetségétől jött. Ilyen hasznos, ha valaki az emberi (jelen esetben inkább állati) testtel kapcsolatos angol idiómákkal múlatja az idejét a Népliget ritka kényelmetlen szürke fémpadjain. Segáz.

Csapatgyülekező Etánál, Kriszti, Levi, EstaSola, Rémusz (hogy hogyan lett ez a hívóneve Harry Rag-nek, az nekem meg rébusz, jujj, bocsi), utóbbi kettő négy lábbal. Indulás, Eta szigorú napi parancsa: MINDENKI az útjelző táblákat figyeli! E nélkül hogy is tudnánk eltévedni? Pedig el fogunk, ez hozzátartozik az élményhez. Tévedtünk már el magunktól, térkép alapján, GPS-sel, telefonos segítséggel, mindenhogyan. Eleddig kétszer nem tévedtünk el (Komárom, Szilvásvárad), valamit biztosan elrontottunk. Na jó, Szilváson meg a parkolás volt rémálom, ahogyan itt is. Megjegyzem, ha fogná valaki azt az árva ringbeosztást, körülötte a parkolóhelyeket, és a ringhez közel eső parkolóhelyek zónájának adna egy számot, ami megfelelne a ringszámnak, olly könnyűvé és varázslatossá tenné az egész procedúrát, hogy … zavarba hozna vele. Egyébként meg igazuk van, mi a fenének tartjuk azokat a hatalmas kutyákat, ha még annyi eszünk sincs, hogy azokat málházzuk fel a két kezünk helyett?

De sebaj. Némi szitkozódás, veszekedés, idegeskedés, tolatás, fékezés, kanyarodás, újratolatás, árán (szegény parkolást segítő személyzet ugyan honnan tudhatná, hogy a felfele nyíló hátsó ajtónak biza térre van szüksége, ő csak lelkesen integetett, hogy tessék csak nyugodtan tolatni a bokorig) megérkeztünk.

Debrecen klassz hely. Tudtam még a régi időkből. (Lovarda, Emese, Laci, innen is puszi!) Az idő mesés, esőfelhők illemtudóan az ég túlsó szögletében várnak a sorukra, érkezzen csak a tömeg. A debreceni meoe elnökség nyilvánvalóan lepaktált velük. Na persze, élelmes ember nem érkezik korán az éjszakai cac-ra, de mi, lelkes (a naív jelzőt határozottan visszautasítom) klubtagok holmi tenyészszemle okán, a megbeszélt kettő órát közelítőleg elérve (némiképp túlhaladva) itt vagyunk. Tenyészengedélyért folyamodó alig, téma viszont bőven van. Jönnek a régi arcok, hely, idő, kempingszék akad, lángosos is van, az idő szép, a kutyák alszanak. Igazi kempinghangulat, pontosan így képzeltem el, igen, igen, igen, ez kell nekem, ez az a bizonyos éjszakai cac fíling! (most írjam, hogy „érzet”? fíling, oszt kész, közép)

Az idő gyorsabban repül tova, mint szeretném, kénytelenek vagyunk átmálházni magunkat a tenyészszemle ringből az ötöshöz. Az időjárás már kezdi mutogatni, hogy ő tudja ám a dolgát (a debreceni éjszakain mindig esik, ez hagyomány), de azért még bizakodóak vagyunk. A nagy szöszölésbe, rakodásba, kutyafésülésbe és ismeretlen ismerősökkel való beszélgetésbe egyszer csak belép egy ismerős arc, kezében rózsákkal. Az ember lányának szája ilyenkor önkéntelen mosolyra szalad, hát ez meg miiiii? Óóó, enyééém? (hülye vagy lyányom, rózsát dugnak a képedbe, te meg illy csekély értelemről árulkodó kérdésekre ragadtatod magad?) Deee jóó! A debreceni MEOE elnöke – ezen gesztus után egyszerűen csak AZ Elnök Úr - rózsát osztogat a hölgyeknek. Szívmelengető. Kapkodva ürítjük az ásványvizes petpalackokat vázának, a szál vörös rózsa minden nő szemében szimbólum. Később nyilván áldozatává válik a málhacipelésnek, kocsiba zsúfolódásnak és a több mint három órás soha véget nem érő hazabumlizásnak, de akkor is vázában a helye, megbecsülésünk jeleként. Kaptuk.

Török János bírál. Jó nézni, hallgatni, érthetően, hangosan beszél, a ring szélén, ügyelve arra, hogy akit érdekel, megismerhesse döntése hátterét, gondolatait a kutyákról. Ezt nagyon szeretem, hálistennek sok hazai bíró veszi erre a fáradtságot. Kimerítő lehet, egész idő alatt ott állni, minden egyes kutyánál újrakezdeni, ott lenni agyban, figyelemben, bírni fizikummal.

A bírálatunkkor is kedves, érdeklődő, tanácsot ad (olyat, amiről azt gondolom, hogy NEEEEEE, de erről ő mondjuk nem tehet). Biztosan mindenki másként éli meg a kiállítást, én szeretem ezt érezni, hogy a bírót érdekli a fajta, az adott kutya, a sorsa, a jelene, a jövője, hogy hogyan lehet még jobb, mire kell vigyázni. Szeretem érezni, hogy ő is kutyás, az marad örökké.

Majd’ el felejtem, amint felragasztom a sorszámot és felkészülök, hogy hamarosan ringbe kell mennünk, elkezd esni az eső. Kicsit szitál, aztán esik, esik, esik, egyre csak, kitartóan és rendületlenül, amíg a dogok bírálata tart. Mondhatnánk, hogy gonosz dolog tőle, de hamarosan más megvilágításba kerül, ahogyan kijön az utolsó dog is a ringből és megindul a dörgés, villámlás, csattogás, föld fölött vízszintesben ömlő eső. Nem is eső, vízözön. Ehhez képest a ringben csak jelképes húsvéti locsolást kaptunk. Pacává ázva, némileg szégyenkezve a bis otthagyása miatt, de összerámoljuk magunkat. Ilyenkor aztán már mindegy, melyik kinek a szatyra, hátizsákja, póráza, keféje, plédje, kerül, ahová kerül, érdekes módon mindig nagyobb a cucc és kevesebb a táskahely, mint mikor jövünk. Rohanunk az autóhoz. A kutyák húznak, ők sem szeretik az égiháborút. Eta egy hős, megint éjjel, megint esőben, sőt viharban vezet. Igyekszem szolidálni vele. Beszélgetni a lehúzott ablakok miatt képtelenség, felhúzott ablaknál meg látni lehetetlen az egyre gomolygó pára miatt. A csomagtérben békésen szunyókáló két nagy mafla velünk együtt szuszog – le kéne erről már szokni, mindannyiunknak. Meredt szemmel ülök. Ha lenne nálam fogpiszkáló, kitámasztanám a szemhéjaimat. A hazaút keservesen hosszú, elcsigázottak vagyunk. Etától hazáig újabb autóút - szégyentelenül odarángatom az éjszaka közepén (konkrétan valami egy óra felé) Petit, hogy vigyen haza, mert meg fogok dögleni a fáradtságtól, nyilván ő duracellnyuszit ebédelt és vezetőképes, így jár aki férfinek születik, no. Jut eszembe, Eta is ilyesmin élhet, mert képes volt másnap még a Népligetben klubos kölyöksétára menni. Ééén nem, éééén tízig aludtam, illetve valamikor reggel elintéztem a kutyákat, kiengedtem, pisiltettem, visszaparancsoltam, de közben is aludtam – nyitott szemmel, síküres aggyal - , majd szégyenszemre visszabújtam a paplan alá. Klassz ez a debreceni éjszakai cac dolog, csak ne lenne Debrecenben és éjjel.

Nappali, mint esősújtotta övezet

2011-07-22T06:56:00.006+02:00

Eső, és még… eső, eső, eső, eső, eső, eső, eső, eső, (na jó, én kértem a vihart, de akkor is elég lett volna belőle kevesebb) lakásban dekkoló kisbulldogok, folyamatos pisi és kakidömping. Buffy, a mami, érzi a helyzet komolyságát, ha csak teheti, titkon eltünteti az árulkodó nyomokat, mintha a kölik még bébik lennének. Igen, felnyalja, megeszi. Broáf, de azért megértem őt, szorong, Ő már tudja, hogy benti pisinek-kakának bünti a vége és nagy-nagy játékmegvonás. Hát körbekémlel, hogy látom-e (mert akkor persze nem, mert a kakievésért még nagyobb a bünti), aztán odacammog és megteszi amit anyai és jó benti kutyai kötelessége diktál. Igyekszem gyorsabb lenni nála, de a hátamon még nincs szemem. Lassú evolúció, hiába.

Papucsok, lábujjak, alsó polcos mappák, papírdobozok, szekrénysarkak életveszélyben, tűfogaktól rettegésben. Buffy hetedik életévét meghazudtolva játszik a kicsikkel, harapdálja őket, műhörög nekik, ugrálva hívja őket játszani. Előkerültek a labdák is – a kék csörgős tömörgumi, ami rücskös is, és jóóóó hersegtetni rajta a fogunkat, meg a sárga nagyobb, ami egy óra leforgása alatt szőrén-szálán (anyukám szóhasználata szerint szőrén-lábán, gumilabdáról lévén szó mindkettő nettó képzavar) eltűnt a házban, és az abszolút favorit, egy pucérra hántott egykori teniszlabda, ami örök becsben van tartva, mint utolsó darabja egykori pesti belvárosi szomszédunk, Karsai István színész és sármőr labdaajándékainak. Ideig-óráig érdekesek. Nyilván a lábujjharapdálás a legérdekesebb, visítást és lábfelkapkodást lehet vele előidézni, juhéjj...

Mindezt csak tetézi a féltékeny O’Hara időnkénti felháborodott sírása az ajtóban. Nem, nem jöhet be, létezik az a helyzet, amikor még ő sem. Elég nekem három kis égedelem bulldoggyerek a lakásban. Szóval: Süss fel nap! (és további nyelvi szépség anyukámtól, hogy Adj Uram Isten, de rögtön!!! :):):))

Kutyázni fárasztó

2011-07-06T15:30:00.004+02:00

Néha a földbe taposnak.
Pihennem kell...

Indul a reggel

2011-06-17T07:45:00.001+02:00

Imádom a kutyákat. Meggyőződésem, hogy Isten jókedvében, széles mosollyal az ajkain teremtette őket. Még akkor is, ha én megőszülök tőlük időnként. Bulldogok kicsiny falkája túl nagy már ahhoz, hogy beletörődjön a 1,40 x 1,40 m elletőládában való létbe, így minden reggel kis csapatban kiszötymörgünk az udvar végi füves, árnyas kennelbe. Mindenekelőtt hassal, fejjel, - kit hogyan ér a szabadulás heve-, kigurulnak az elletőládából, majd Buffy hős anyaként megszoptatja őket (cápafogú hétheteseket!, merő önfeláldozásból, nos úgy látszik az anyaság tényleg durva agyi elváltozásokkal jár), aztán előkerülnek a kajás tálak, végül kiszabadulnak a lakásban. Amerre lép az ember, mindenhol kis pihepuha cuki gombolyagok akadnak a lábába, akikről csak közelről derül ki, hogy a megtévesztés nagy mesterei. Ezek a pihepuha cuki gombolyagok karmolnak, harapnak, és legnagyobb bánatomra, eresztenek is. Megkezdjük az ajtóközelítő hadműveletet. Ez a legprofibb része, már nagyon megy, hiszen tudják, odaát a szabadság, zöld mező és a bigfoot-ok. A kinyíló ajtóban azonban ott tömörül a madzagfalvi team teljes kíváncsi csapata, 4 felnőtt bigfoot, 2 kölyök, és egy India nevű fújtató franci. Innen kezdődnek a gondok. Az hagyján, hogy a bulldogcsapat fele kijön, fele bennmarad és e kettő halmaz folyamatosan keveredik, de két fő segítségem, úgy is mint Gotham és Gru rögtön felfedezik a tökéletes lehetőséget a lakásban való bejutásra és rámolásra. Bulldogok fele vissza, utánuk a G-k be, bulldogok megtorpannak egy pillanatra, majd üldözőbe veszik a G-ket, akik Dávidoktól megriadt Góliátokként ijedten hátrálnak, közben a szűk teraszon a kint maradt bulldogbébik a sok láb közé keveredve keresik a menekülő útvonalat. Ó, Irgalom Atyja, ne hagyj el! Ágnes asszony a börtönben bomlott meg, én a saját házam ajtajában fogok. G-k most tanulják a nyakörv és póráz kellemes élményként való megélését, így ha nem akarom négy napi munkámat a földdel tenni egyenlővé, nem rángathatom őket nyakörvnél fogva. Kezdjük hát a rimánkodást! Gotham, Gru, gyereeeee! Gyere-gyere-gyereeee! Babócák, gyeeerteeeek! Tiszta szerencse, hogy rendes földművelő népség a szomszédság, már régen az ágyásokat locsolják, így nem kell erre a rémes kántálásra ébredniük. Hogy magukban ilyenkor röhögnek vagy csak értetlenkednek? Jobb, ha soh’se tudom meg. Gotham és Gru ugyan totálisan elvész a bejutás okozta öröm mámorában, meg sem hallva engem, de végre a bent lődörgő bulldogbébi csapat megjelenik az ajtónyílásban. Némi keveredés, majd a kinti csapatból páran meglátják a dologban rejlő lehetőséget, és… bemennek... Nagy levegő, benntart, kifúj, csak türelem, Katám, türelem. Újabb kántálás, a kinti csapat cirógatással való helybentartása, juhéjj, Gru is kijön a házból. Két bulldog és Gotham még bent, de úgy döntök, a részeredmény is valami, ideje továbblépni. Becsukom a ház ajtaját, halkan elmormolok egy imát, hogy akkor is őrízzen meg az én Uram engem emberi méltóságomban, amikor meglátom majd, hogy a bent hagyott banda mit művelt a lakásban, és megindulok a három kis gombolyaggal, plusz a komplett falkával a kennel irányába. Indulnék! Ajhajj, csak lépcső ne lenne a világon. Mire egy bulldogbébi elhiszi, hogy a lépcsőn le tud jönni, a többi visszafordul. Még egy elhiszi, erre az éppen leért kis pocakos kitalálja, hogy menni fog ez felfele is. A harmadik a lépcső tetején nyüszít, ő még nem győzte meg magát egyetlen irányban sem. Feladom, felkapom Hestert, megindulok a kennelhez. A két maradék, Hector és Hannibal erre teljes erejéből irigy sírásba kezd. Visszafordulok, mérlegelek, egy szabad kezemre hogy kombinálhatnék két bulldogot. Sehogy. Felkapom Hannibalt is, négy-öt próbálkozás és már fixen fexik az alkaromon. Két bulldoggal felszerelkezve elszántan lépdelek az udvar vége felé, mit sem törődve Hector kétségbeesésével, elvégre az anyjával hagytam, valakiben csak bízhat rettentő nagy magányában. A falka követ, India a lábaim között, Gru keresztben előttem, az egyensúlyozás jót tesz ám a gerincnek, jobbat, mint a monitor előtt görnyedés, jó ez nekem, nagyon jó. Főként, hogy elérem a kennelajtót. Itt a mennyország. Beviszem a kicsiket, leteszem őket, lelkesek, boldogok és jönnek utánam. Semmi kedvem kiszökni a kennelből, mi vagyok én, hogy slisszolnom kell, hiszen a lelkiismeretem tiszta… Na jó, jöhettek velem vissza, de csak a saját lábaitokon, had szokjátok (és had fáradjatok). Elindulunk a két törpével vissza Hectorért. Ő persze nem az a beszari gyerek, már az udvar felén jár, így csak addig kell megőszülés nélkül kibírnom, hogy a bébik és a felnőtt dogok épp mélyítik a kapcsolatukat. Gru felháborodottan ugatja őket, a bigfoot-ok meg hárman szagolnak egy kétségbeesetten a hátára gördülő, magát a köznek felajánló kicsikét. Érzem, hogy vénülök. Sikeresen egyesülünk a cseresznyefánál, végre három bulldoggal és a falkával tartok a kennel felé. Jó lesz ez, megy ez. Beviszem a három bébit a kennelbe. Imádják, de persze nélkülem nem akarnak maradni. Sebaj, egyre magabiztosabban jönnek utánam az udvaron át, alakul a csapatszellem is, a láb mellett követés is, a visszahívás is, gyakoroljunk hát, pengetős hangszernek használva az idegeimet, indulunk vissza. Már három kis gombolyag mutogatja a hasát a bigfoot-oknak, mégis egyre gördülékenyebb a dolog. Ajtónyitásra Gotham lelkiismeret furdalással teli szemmel slisszol kifelé, mindegy, legalább kint van. Némi gyere-gyere-gyere-gyere-gyere kántálásra maradék két bulli is megjelenik. Nagyon taktikusan az ajtónyílásig terelem őket, majd egész lassú mozdulatokkal a seggükbe húzom az ajtót és azzal tolom őket kifelé. Nem biztos, hogy mosolyogva viselném, ha még egyszer visszafordulnának. Győzelem, győzelem, már minden kutya kint van a lakásból. Újabb játék a lépcsőkkel, a most kiérkezők még bizonytalanok, a rutinos versenyzők meg fel-le, keresztbe-kasul jönnek-mennek a három lépcsőfokon. Oldalt is kikandikálnak, tizenöt centi magas és huszonakárkány centi hosszú testüknek nem tenne jót a két lépcsőfoknyi zuhanás sem, igyekszem pánik nélkül visszatartani őket. Cesart (mármint a Milant) megszégyenítő nyugodt, kiegyensúlyozott energiával uralom a helyzetet. Már öt kisbulldog lejött a lépcsőn, kár, hogy kettő épp felfele tart. Úgy döntök, már elég erős a falkájuk összetartó ereje, megindulok. Juhéjj, öt kis vigyorgógombóc jön utánam, na meg az ugató G-k, a lelkesen fújtató India, és a komplett falka. Meglesz ez, érzem, meglesz! Még csak cirka háromnegyed óra telt el azóta, hogy először megindultunk. Újabb hátragördülések, a bigfoot-ok szerintem már csak velem szórakoznak, hogy újra számba veszik az összes kisbulldog szagmintáját, sebaj, megyünk, egyre közelebb vagyunk. És végre! Megérkezünk a kennelhez. Nyilván az összes dognak be kell rohannia, mielőtt a bébik birtokba vennék. Nagy szaglászás, ellenőrzés, mégsem lehet a legkisebbeket úgy beengedni, hogy azt sem tudjuk, hány porszem lapul a sarokban. Az én kegyelmes Istenem azonban megkönyörül rajtam, az utcán megérkezik a szomszéd Józsi bácsi minilovas fogata. Ezt feltétlenül meg kell ugatnia a bigfootoknak, végre a bulldogbabák is a helyükre kerülhetnek. Önfeledt hancúrozással veszik birtokba kedvenc helyüket én pedig villámgyorsan zárom a kennelajtót. Vár a lakás, kicsit pisis, kicsit Gotham által átfitetett, de legalább kutyamentes. Bent bűnjelként vár az elhurcolt papucs és egy félig nyálas sportcipő, ami az általam vizionált felborított felmosóvödörhöz vagy a fecnikbe szedett újságpapírhoz képest szinte semmi. Hajrá, Katám, indulhat a nap!

Komáromi kiállítások szubjektív

2011-06-15T10:43:00.002+02:00

Elröppent néhány élmény teli nap. Szombat-vasárnap CACIB kiállítás Komáromban, hétfőn ugyanott Német dog Fajtaspec kiállítás.

Komárom szép hely, az idő kegyes volt (nem is emlékszem esős komáromi kiállításra), és ami pluszban hozzátett az élményhez, hogy a legtöbb kiállítási helyszíntől eltérően a mosdók tiszták, kulturáltak voltak, a takarítónénik folyamatosan dolgoztak, a parkolást és bóklászást irányító sárga mellényes biztonságiak mosolygósak és kedvesek. Jászberény gusztustalan TOI-TOI vécéi álmomba’ se jöjjenek többé elő, pfujj! Egyébként is, aki kitalálta a TOI-TOI-t, az költözzön bele mondjuk úgy délben egy fél napi használat után, és éljen ott örökké.

Szombaton Maria Gvozdeva (UA) bírált. Gepettoval csúcsára ért a köztünk egy ideje kibontakozóban lévő konfliktus – nevezetesen, hogy őt, a kamaszodó hatalmas német dog titánt egy ekkorka nő ne egrecíroztassa. Az osztályában simán nyertünk (K1, HPJ), azonban a komolyabb összevetésen, ahol más kutyák is voltak a ringben, gyakorlatilag a póráza végén rángatott. Maria méltatta Gepe érdemeit, biztosított róla, hogy egy rendkívül ígéretes küllemű, jó mozgású, kitűnő felépítésű fiatal kan, de ezzel a viselkedésével az ő ringjében sajnos nem nyerhet. Ez így volt korrekt, a legmesszebbmenőkig egyetértettem vele. Nagyon szimpatikus, korrekt, kutyaszerető bírónő volt, ha meglátom a nevét valamilyen kiállítási felhíváson, egészen biztosan kényszert fogok érezni a nevezésre. A többi bírálata is nagyon tetszett. A szilvásváradra meghívott Lett bírónő után még egy női bíró, aki kivívta a megbecsülésemet. Hajrá, csajok!

Vasárnap a kanokat Lothar Müller úr bírálta. Volt már szerencsém (?) a szigorú bírálataihoz, így nem ejtett kétségbe a nagyon jó, amivel megörvendeztetett. A hibák, amiket Gepetto-n talált egyáltalán nem egyeznek azokkal, amiket én gondolok róla, de a bírálatnál szubjektívebb műfaj kevés létezik a világon. Pedig ha van emblematikus figurája a kockafejű németnek, akkor Müller úr az. Sebaj, első kutyaként ugyan kellemetlen volt a nagyon jó minősítés, de az utánunk jövők mind megtapasztalhatták, hogy van ez így, sőt lejjebb is. Örömmel láttam, amikor egyvalaki mégiscsak kapott kitűnő kártyát, de végül rá kellett jönnöm, hogy színvak vagyok, nem kék volt az, hanem zöld (kék a kitűnő, piros a nagyon jó, zöld a jó, sárga a megfelelő, ez egyben minősítési sorrend is). Meglehet, akár három-négy kitűnőt is kiadott azon a kiállításon. Sebaj, Gepetto szombaton teljesítette a fiatal championátus feltételeit, így fontosabb volt, hogy vasárnap szinte barátivá szelídült a kapcsolatunk. Még azt is megéltem, hogy ez a nagy kamasz medve a hátán henteregve játszott velem, szájába véve a kezemet és finoman harapdálva. Nah, hát engem nem túl nehéz megolvasztani, a szombati alattomos ördögfióka minősítését hirtelen kedves medveboccsá írtam felül. Gepe, te majomka, teee!

Hétfő, fajtaspec kiállítás. Egész évben erre várok. Utólag sosem értem, miért, halál fárasztó, túl sok kutya, túl sok követendő bírálat, plusz a harmadik kutyás nap végére már én is túl sok vagyok saját magamnak. Ajjh, de még mennyire. Ez egy harcos esemény, itt az összes dogos, mindenki meg akarja mutatni, hogy az ő kutyája a legjobb. Szukás ringben Lothar Müller (végre, már úgy hiányzott ;), kanosban egy cseh bíró, Miroslav Vaclavik. Végre, végre, egy nyugodtabb Gepés kör, Gepe okos, szép, értelmes, Vaclavik pedig láthatóan szereti a kutyákat, szereti a kutyásokat és szeret bírálni. Egy-kettőre meglett a kitűnő1 HPJ, ez már csak bónusztrekk, de jól esik. Szukás ringbe bevonulunk Estával, nincsenek nagy reményeink, Müller úr azonban meglep. No, nem a megenyhült szigorával, arról szó sincs, azonban a szeretet, ahogyan a kutyához nyúl, megbocsáttatja velem, hogy olyan átkozott és kétségbeesett módon szigorú. Ó, én értem, értem, ahová a német dogot engedték a németek romlani, most súlyos terhet ró rájuk. Utolsó pillanatban kapkodva, erőlködve és nagyon izzadtságszagúan próbálnak minden hibát egyben kiírtani az állományban, visszaszerezni régi fényét és a fajta feletti német erős kezű uralmat, ami már régen nincs. Olyannyira nincs, hogy jónéhány FCI egyeztetésen egyéb téma sem volt a közelmúltban, mint hogy a dánok próbálták kicibálni a németek kezéből a fajtaadó ország titulust. Innen nézve érthető hát a szigorúság, a „majd én megmutatom milyen szigorúan bírál egy echte német bíró” mentalitás. Más kérdés, hogy szerintem ez nem az az eszköz, amivel Európában célt lehet érni. Mindegy, én szurkolok a németeknek, mert sajnálom őket, a német szögletesség sem a túláradó olaszoknál, sem a szabályoknak a fogalmát sem ismerő franciáknál nem működhet, a rebellis magyarokról már nem is beszélve.

No, de vissza a ringbe: Esta nagyon jó. Szerintem is nagyon jó kis dög, döbbenetesen jól viselkedett, annyira az anyja vére van benne, nem tudom nem imádni. Az én szemüvegem tudom, torzít, hibái kisebbek, erényei nagyobbak, de hát az van, ő az én lányom, én okos, nyakas, riadó, heves, gyönyörű erős lányom. Sokat szeretnék még vele dolgozni, adja meg nekem ezt a Jóisten!

Újabb szukás kör, Impozáns Rhiana. Gyönyörű, Estának a tökéletes ellentéte, másként gyönyörű, elegáns, büszke, szép kutya, vele is öröm feszíteni a ringben, tudni, hogy mindenki látja, szép, a tökéletestől egy lépésnyire, de magával ragadó, arisztokratikus, büszke, igazi dog! Na persze, hirtelen kezembe kapott, engem alig ismerő szuka, nem könnyű meló a ringben, gyakorlatilag végételen boldogsággal töltött el már az is, hogy egyszer sem tépte ki magát a kezemből, hogy elrohanjon a gazdája felé. Nem volt egyszerű két lépésnyire tartani a bírótól úgy, hogy mögötte a gazdája állt, de megérte. Még akkor is, ha Müller úr számára ő egy gyönyörű, de mozgásban nem elég feszes hátú szuka. Müller úr, maga egy rémes gyomorbajos német, de ahogyan megérintette a kutyát, az a szeretet, féltés, türelem, nos, igen, igen, rendben van, ha maga szerint nagyon jó, hát nagyon jó, legyen.

Még egy kanos kör, Harry Rag öt hónapos cuki kis muki, itt már semmi tét, csak hogy érezze magát jól a ringben. Harry Rag – hívónevén Rémusz – bűbájos profizmussal futott a jutifalat után! Állásban már voltak gyengébb pillanataink, no de egy debütálásnál ez nem tragédia. Két fiatalabb, bébisebb kutyával összevetve Rémuszt harmadiknak sorolták, ez így volt rendben. Kiskamasz korba lép hamarosan, már látni benne a laklit, ez itt tényleg a lépcső alja, de elindultunk, sok-sok fokot megmászunk még.

Jó volt találkozni a sok dogossal, hobbisokkal és tenyésztőkkel, érezni az izzást a levegőben, az akarást, még akkor is, ha fáradtan ez már nekem túl sok volt. Jah, és isteni volt a hot-dog a kigyúrt srácnál, pit-bull-t ettem, ami pepperónis, nyami!

Ah, ja, majdnem kifelejtettem, Madzagfalvi Amigo volt az egyetlen nevezett madzagos. Ő is megkapta a maga nagyon jó-ját, és megmutatta, milyen tündéri, okos, jól nevelt és higgadt kanná érett így három éves korára. Kicsit odaültem, a fejét odatette, és belenézhettem az okos, ragyogó barna szemeibe. Hosszú idő óta ez volt a legnyugodtabb öt percem. Köszönöm, Boszikám!

Irány a falka

2011-06-10T15:15:00.006+02:00

A madzagfalvi „ménes” élete újabb állomásához érkezett. Ideje volt, hogy a nagylábúak megismerkedjenek a törpenépséggel. A bulldogbébik tegnap hat hetesek lettek, ez optimális kor, hogy elhagyják a fészküket és körülnézzenek a falkában. Azt hiszem, ha kisfarkasok lennének is most hozná elő őket az anyjuk.

A babakennel ismét tárt karokkal fogadta őket. Sikerült Buffyt is rávenni, hogy jöjjön be a törpékhez – nem éppen rajongója a bezártságnak -, így a régi emlékek és a potyaszopi élménye még több pozitívumot adott a kicsiknek. Ténferentünk, játszottunk, majd úgy döntöttem, megérett a helyzet, hogy a főnökasszony szemügyre vegye a falkaszaporulatot. O’Hara, ahogyan a többiek is, idegesen toporgott a kennelajtó előtt. Amikor nevén szólítottam, azonnal besorakozott az ajtónyílásba, és bejött. A kicsikbe éppen csak beleszagolt, engem azonban alaposan átvizslatott, nem tettek-e komolyabb kárt bennem a kis szőrgombolyagok. Lassan simogattam és duruzsoltam neki. Bár bennem volt a félsz, hogy ha ő a gyorsabb, és ráharap egy bulldogra, akkor egy kiskutya mínuszban leszünk, igyekeztem a földkerekség összes nyugodt határozott energiáját felé sugározni. Végül megnézte a feléje totyogó kis kant, alaposan megszaglászta, még egy kicsit meg is nyalogatta a hasát. Kifújtam a bent felejtett levegőt, és tovább duruzsoltam, milyen jó kis kutyák ezek és O’Harának is milyen jó, hogy itt vannak velünk. A nagyságos asszony közben tovább sétált, alaposan feltérképezte a füvet, majd körbeszaglászta a kiskutyahordozót, végül a kennel végében játszó bébicsapatot. Buffy közben eltávolodott, mintegy átadta a köliket neki. Ilyenkor mindig megszakad a szívem a mamikért, de már többször tapasztaltam, hogy ez a falka rendje: a főnökasszony „átveszi” a kölyköket. Buffy egyébként sem igazi falkatag, párszor kiebrudalták már és én is hagytam, hogy tisztelettel övezett magányos farkasként éljen az udvarban. Most azonban szeretném, ha a falka segítene nekem a kiskutyanevelésben, így a kicsiket be kell integrálnom a falkába, ha a mai nap erre megy el, akkor is. Ebben O’Hara, mint falkavezér volt a legfontosabb és ő nem támasztott ellenvetést.

O’Harát kiengedtem és behívtam Sábamamit a kennelbe. Ő már négyszeres mami, egészen biztos voltam benne, hogy birtokba veszi a kisbandát. Nah, hát ekkorát sem tévedtem mostanában. Eszében sem volt foglalkozni velük. Körbenézte a kennelt, megnézte, jól vagyok-e, aztán odasétált a kennelajtóhoz, hogy ő a jól megérdemelt nyugdíjas éveiben inkább nem fogadna örökbe unokákat, leszek szíves békén hagyni velük.

Risza igazából már annak nagyon örült, hogy néven szólítottam és beengedtem a kennelbe. Efeletti örömében kezdetben rá sem hederített a kiskutyákra. Végül mégiscsak megnézte őket, amikor Hektor elkezdte rágcsálni a lábát. Rövid idő alatt rájött, hogy ezek kiiiiiiiiiskuuuuutyááááááák, és gyermeki énje máris elborította. Kicsit játszadozott velük, közben szemmel tartott engem, és hamar egyértelművé vált, hogy ha valakitől, hát tőle igazán biztonságban vannak a kis pihegombolyagok.

Bársonyt nem volt egyszerű sorra keríteni. Egyrészt, mert India szerint ő van hamarabb a rangsorban, így őt kellett eltuszkolnom az ajtóból, miközben Bársonyt behívtam, másrészt meg Gru elveszítette a türelmét, és egyszerűen beslisszolt Bársony lábai között. Kicsit kivert a víz, mert tudtam, hogy egy nagyobb kölyök mennyire nem érti még azt, amit a felnőtt kutyák, hogy a bébik kicsik és törékenyek és óvatosan kell velük bánni. (Gru és Gotham 12 hetes dogkölykök) Bársony hamar megszaglászta a kicsiket, jelezte, hogy tőle aztán jó, ha vannak vannak, ha nincsenek nincsenek. Grut viszont babusgatni kellett. Kiengedtem a Bársonyt és beengedtem végre a kis mindenlébenkanál francit és Gru helyére Gotham-et hívtam be. Gotham ugyan nem nagyon akart idegen szituba keveredni, de a kísértés, hogy velem lehet, nagyobb volt. India a maga kistank módján közeledett a kölykökhöz, Gotham pedig közölte, hogy fúúj, meg csííííp, meg űűűűűűűűűű, meg ááááááááááá, meg neeeeeeeeeeeeeeem, és mindjárt-mindjárt meg fogja őket enni, ha közelebb jönnek. Naná, hogy a kölik közelebb jöttek, bátor kis bulldoggyerkőcök nem hökkennek meg némi doghisztitől. Kénytelen voltam Gothamet nyugiba helyezni. Kapott egy nagy duruzsolós masszázst, ami már úgyis kijárt neki egy ideje, és rátettem pár kiskutyát, hogy érezze, nem a világ vége, ha hozzáérnek ezek a kis micsodák.

Most, hogy egyesével már mindenki látta a bandát, ideje volt, hogy mindenki számára kinyissam a kennelajtót. A kisbullcsik felszabadultan és magabiztosan uralták a terepet. A nagylábúak szaglásztak, de már sokkal nyugodtabban, főként én érdekeltem őket, a dogbébik is inkább az én ölembe heveredtek. Lassan minden nagy kiténfergett a fél órája még oly feszült izgalommal figyelt helyről. Bubókák dzsungelharcot játszottak a lapulevelek, málna és almafahajtások alatt, felfedezték a kutyaház alatti raklap titkos föld alatti rendszerét és kinevezték a bunkeruknak. Mivel állatira nyomta már a fenekemet a lehullott almák sokasága, kihívtam a nagybandát a kennelből és a bébikéket magukra hagytam.

Nem mondom, hogy nem volt közben a zabszem a fenekemben, már háromszor vagy négyszer visszamentem megnézni őket, de ők, köszönik, jól vannak.

A G alom is mérföldkőhöz érkezett: cuki piros nyakörveket kaptak. Nem állítom, hogy boldoggá tette őket a dolog, de nem csináltunk belőle tragédiát. Rajtuk marad és kész. Még néhány nap és jön a póráz és a jutifalat.

Ps: Egy óra múlva, amikor sikerült a fényképezést megejtenem, már úgy viselték, mintha abban jöttek volna a világra.

A nap vendége

2011-06-04T20:47:00.005+02:00

Andi barátnőm megejtette éves rendes kutyababa-szocializációs látogatását nálunk. Mondhatni, hazajött végre :). Majd jól meglapogatjuk még azért, hogy ilyen ritkán jön, de most inkább annak örültünk, hogy itt van. A bulldogbébik arra a téves következtetésre jutottak, hogy az a normális, hogy elfoglalják a nappalit, két olvadozó csajszi meg napi 24-órában imádja őket, így rájuk keserű sors vár mától. Reméljük, efeletti lelkiismeretfurdalásában Andi visszajön még.
Természetesen egy csomó minden kimaradt a tervezett programból (minek tervez, aki ide jön? ;)) , de azért kilyuggattuk a fülét tűfogakkal, jól összenyálaztuk és teljesen az ujjaik köré tekerték a kis plüssmuttyok.
Amikor ezeket a sorokat írom, Andi már átsétált a tűzön. Innen üzenjük neki, akárkit választott ki, hogy a másik oldalon várja, mi is ott voltunk lélekben.

bulldog baby buli

2011-06-02T10:57:00.014+02:00

És... eljött a nagy nap. Nem olyan nagy nap, csak olyan közepes, egy kennel életében mérföldkő, a kiskrumplik, pardon kisbullcsik életében pedig hatalmas. Úgy döntöttem, - mérlegelve a lakás bűzfokát és az elletőláda nyilvánvaló szűkösségét - , hogy a kisbullcsikat kiviszem a kölyökkenelbe. Igényelt ugyan némi javítást, de az apró szemű drót vasrácsra applikálása nekem már olyan fokon hobbim, mint egyes, tőlem eltérően normális életet élő harmincas csajoknak a decupage. Feltankoltam hát a kutyahordozót kis kövér plüss buldogbébikkel. Most szólok, aki ilyenben gondolkodik, jobb, ha a bébikennelt nem tervezi az oldal legtávolabb eső zugába, hacsak nem akarják megtapasztalni azt a természetfeletti jelenséget, hogy a súlyuk minden lépéssel egyre nehezebb és nehezebb lesz.

A bébik felbukkanása az udvar többi kutyája számára kisebb sokkot jelentett. Felsorakoztak a kerítésnél és pattanásig feszült idegekkel várták, hogy a háromökölnyi gombolyagok vajh mifelé kárt tesznek bennem. Csalódniuk kellett, a bullcsik leginkább a hordozó biztonságára vágytak. Végül a reggeli illata kicsalogatta őket.

Havazik...

2010-01-25T18:02:00.005+01:00

Na nem hiszem, hogy sokakat meglepnék vele, de errefelé bizony havazik. Hideg van. Persze szeretem én a havat, vagyis szeretJÜK MI a havat. Ennyire:

Az a legfurcsább a hóban való játékban, hogy valamiért mindig én vagyok legalul:

Csicsi a hős...

2009-12-15T20:34:00.002+01:00

Ó, ígértem, hogy írok még, de hát a sok-sok tanulnivaló… No, de sebaj, itt vagyok megint. Azt ígértem, hogy írok Csicsiről és az emberrablókról. Ez már egy kicsit régi történet azóta, de nagyon szeretem, mert sokat elárul Csicsiről és arról, hogy a dundus fehér szőrborítás alatt egy amazon szíve lakozik. Az egész úgy kezdődött, hogy elromlott az autónk. Az autó az a nagy fehér harci- és szállítójárgány, amivel csodás utakat teszünk. Időnként a sétahelyre, időnként a Sámándokihoz (róla majd még írok), időnként meg a nagyiékhoz, kiállításra, ide-oda. Amikor a harcijárgány feldübörög, az nagyon jó pillanat reggelente, mert azt jelenti, hogy elindul a nap. Peti, a harcosférfi elmegy vele csatába, Kata meg itthon marad és a kötelező körök után jön a séta meg a játszi. De egy reggel a harci- és szállítójárgány nem dübörgött fel. A levegő megfagyott, nagyon feszült lett a hangulat. Ilyen még soha nem volt az idők folyamán, amióta az első dog betette a lábát az udvarba, mindig erős támaszként ott volt a működő járgány tudata az elménkben. Aztán… egyszer csak jött egy piros harcijárgány, és egy nagy kötelet kötöttek a fehér és a piros közé. A pirosból idegenek szálltak ki, akiknek nem tetszett a szaga. Előrerohantunk kicsit szemrevételezni a kialakult helyzetet, de Kata mindenkit hátraparancsolt. Mi jólnevelt dogok vagyunk, Csak Csicsi, a bulldog nem mozdult a kapuból, elszánt kőszoborként ült a sok-sok szőrével és rengeteg hájával, mint a rendíthetetlen Buddha. Peti kővé dermedt arccal beült a fehérbe és hagyta, hogy elvontassák.
Ohara, a főnökasszony azonnal számon kérte Csicsit, amint kapuzárás után előremehettünk.
- Neked nem szól az utasítás? – kapta le a tíz körméről.
Csicsi dacosan felvetette a fejét, és a feketével körberajzolt szemei villogtak.
- Én nem vagyok gyáva, mint ti!
- Gyávaaaa?
- Hát nem láttátok mi történt? Ezek a piros harcijárgányosok titokban tönkretették Peti harcijárgányát és amikor emiatt megadásra kényszerült, elvontatták! Elrabolták! A Petit elrabolták!
Bársony nagyot nyújtózott.
- Dehogy rabolták! Butaságokat beszélsz össze-vissza. A járgány elromlott, elvontatták. Ennyi. Túl színes a fantáziád!
- Ostobák vagytok! Nem láttátok, milyen idegesen parancsolt benneteket hátra a Kata? Őt is kényszerítették! Ti meg mentetek, mint a birkák! Egyedül én maradtam itt, támasznak! Megvezettek benneteket! Ilyen könnyen! Ó, ti nagyokosok!
Hiába győzködtük Csicsit, hogy minden rendben lesz, ő nem hitte el. Megszállottként őrködött a kapu közelében egész nap, áldozatul hozva elpuhult testét. Nagyon tiszteltem ezért. Akkor is, amikor este Peti autó nélkül jött haza, és Csicsi suttogva közölte mindenkivel, hogy biztosan sikerült elszöknie. Milyen kár, hogy hátra kellett hagynia a harcijárgányt.
Aztán, amikor másnap Kata a szomszédasszonnyal hazahozta a járgányt, már kicsit más szemmel néztünk Csicsire. Mert ő egy hős. Két napig kitartott.
Mindegy, hogy amitől félünk, idekint létezik, vagy csak bent a fejünkben.
Mindenkit puszil: Risza

Helló! Megint itt!

2009-12-15T20:32:00.001+01:00

Tudom, kicsit hanyagoltam a naplóírást, de hát dogként felnőni óriási meló ám! Kezdetben el van foglalva az ember, akarom mondani kutya, azzal a sok játékkal, utána meg nem kerülhettem el a lányok sorsát: bébiszitter lettem. Kata szerint én vagyok a világ legédesebb bébiszittere, de lehet, hogy ezzel csak le akar kenyerezni. A C-sek amúgy világi jópofa kiskutyák, nincs velük nagy baj. Kicsit meg kellett tanítani őket okosan játszani, mert nem tudták, hogy mit szabad (mindent) és ágat rágni is meg kellett tanítani őket, meg arra is, hogy ne üssék az orrukat a felnőttek dolgába. Mert azt csak nekem szabad. Szerintem. A felnőtt dogok szerint nem annyira, időnként én is kapok egy kis grabancrángatást, de azért alapból kedvesek velem. Mostanában főleg Apolló, mert a nagylányok éppen tüzelnek és jól el vannak zárva tőle, így amikor ő játszási időben nagyokat marhulna a csajokkal, csak én vagyok ott. Huh, hát eleinte ijesztő volt, hogy olyan nagy, lendületes és izmos, meg erősen játszik, de mostanra nagyon jó pajtik lettünk. Igaz, nekem könnyű, amikor ő van bezárva, akkor meg a nagycsajokkal játszom, az az igazi buli, felugrálunk, morgunk, ugatunk, tisztára, mintha igazándiból is harcolnánk, aztán meg valamelyikünk a hátára perdül a földön és előadja, hogy ő mostmár nagyon sérült és nagyon beteg és most azonnal megadja magát. Szóval buli itt az élet Madzagfalván, és ígérem, írok megint! Kiállításokról, Csicsiről és az emberrablókról, meg Sámándokiról, szóval a helyi kutyapletykákról. De most mennem kell, mert kajaszagot érzek... Puszi: Risza

A nevem Risza… na jó, Raisa.

2009-12-15T20:29:00.004+01:00

A nevem Risza… na jó, Raisa. Impozáns Raisa. Nem kell cikizni, nem én találtam ki. Kata agyszüleménye az egész. Szerinte büszke lehetnék rá, hogy egy olyan nő nevét viselem, aki orosz elnökfeleség létére kiérdemelte a First Lady nevet. Azt mondta, ha egy napon én is megjelenek a Time magazin címlapján, szentté avat. Aham.

„Azt mondják, hogy Raisza a Kreml-beli asszonyok között az első volt, aki - széttörve a megkövesedett szovjet protokoll dogmáit - kilépett férje árnyékából, s mert önmaga lenni: elegánsan öltözködött, volt véleménye, amit nem rejtett véka alá, könyveket írt. Nem véletlenül kezdték - amerikai mintára - az "első hölgyként" emlegetni.”

Na, idézni már tudok.
Egyébként is tök feleslegesen találta ki Kata ezt az orosz elnökfeleséges dolgot, mikor latinosan ejti a nevemet. Az á-kat felkapkodja, az i-t meg megnyomja: Rá’íí-szá’. Szerintem a szomszédok azt hiszik, valami baj lehet az agyával, amikor áll az udvaron, és ezt kiabálja. Ja, mert nekem egy kicsit kiabálni kell. Nem sokszor, úgy négyszer-ötször, max tízszer. Időnként elmerülök fontos tennivalóimban. Nagyon tuti kis rágni való ágak vannak az udvar végében, meg az udvar közepén egy ócska papucs, néhány általam laposra rágott pillepalack és műanyag virágcserép társaságában. Ezeket kell karbantartanom, nehogy megszűnjön a rágottságukban a folytonossági hiány, vagymi. Kata szerint ugyan egy jólnevelt német dog lány ilyet nem csinál…de majd jól elhurcolom máshová, és akkor nem is olyan feltűnő. Az ágakat például több darabra töröm és úgy szórom szét. Bár állítólag fűnyírás előtt összeszedi, de én ebben nem hiszek. Egyébként is, olyan vicces, amikor térdvédőket csatol a lábára, hogy a gépből kirepülő ágdarabokat kivédje. Vannak a fűben elrejtve egyéb kincseim is. Csontok, nájlonszatyor darabok, szétrágott gumijátékok, meg egy fehér hold alakú valami, amiről csak én tudom, hogy egy sapka simlédere volt lánykorában… tudom, ilyet egy jól nevelt német dog lány nem csinál… de egy részét nem is én rágtam szét, hanem a Bársony. Meg van a málnabokor alatt eldugva egy játékpolip-maradvány, azt meg az Apolló rágta szét, kiskorában. Állítólag ő is volt kicsi. Mondjuk ez elég hihetetlen. Mert ő nagy. De én nem félek tőle. Na jó, tőle senki sem fél, mert ő a legjámborabb dog a világon. Azért én szeretem őt! Oda lehet bújni a görbéjébe amikor befekszik a nagy kék tálba, és ott lehet éjjel melegedni. Ő sosem morogna el engem maga mellől. Ezért is szeretem őt. Meg mert amikor éhes vagyok – mindig éhes vagyok – akkor arrébb lép a tányérjától, hogy tudjak enni. Kata azt mondta neki, hogy kicsi vagyok, meg gyerek vagyok és hogy nekem ezt hagynia kell. Ezért ő hagyja. Mert ő meg Katát szereti. Kata meg mindannyiunkat szeret. Azt szokta mondani, mindegyikünk a kedvence.
Most mennem kell, mert mindenki alszik, és ilyenkor nekem is köztük kell durmolnom, hogy érezzék, közéjük tartozom. Mert aki nem tartozik közéjük, azt nem engedik oda a tányérjukhoz. Az pedig, valljuk be, rettenetes lenne. http://www.madzagfalvi.hu/

Megerőltető munka a gazdiképzés

2009-12-15T20:19:00.001+01:00

...Borzasztó sok a dolgom, elég megerőltető munka a gazdiképzés, persze vannak örömteli percek is. Ma megint fél ötkor keltem, hogy kicsit gyakoroljak a Katával. Próbáltam óvatosan ébresztgetni, hogy a szomszédok tudjanak aludni, de sajnos a nyüszögés nála nem használ, csak ha rendesen rázendítek. Akkor végre lejön hozzám - kis lusta dög. A kupacfelszedést már egész ügyesen megcsinálja, ma reggelre is két kupacot és egy tócsát készítettem ki neki - persze jól látható helyre, mert most még a könnyebb változatnál tartunk - és nagyon ügyesen összeszedte. Sajnos a reggelikészítésben még lassú, és arra sem figyelt eléggé, rendesen meglangyosítsa a hűtőből kivett kaját. Mindegy, megettem, hogy sikerélménye legyen. Ezután újabb tócsaeltüntető feladatokat adtam neki, meg egy kicsit játszottam vele, hogy szocializálódjon. Sajnos elég sokat kell vele foglalkozni, rendszerint akkor akar játszani, amikor fontos kukaszimatolni valóm, vagy rágcsálnivalóm van. Mindig ilyenkor jut eszébe a ronggyal játszani, vagy azt a hülye csontit a számba erőltetni. Néha engedek neki, és játszom vele egy kicsit, de néha kénytelen vagyok hangosan ráugatni, mert az mégsem járja, hogy ne tudjam tőle nyugodtan megrágni a cipőspolcot. Ma megint gyakoroltuk az ölbenalvást. Tegnap reggel már kétszer rendesen megcsinálta, de harmadszorra visszatett a kosaramba. Akkor nem akartam nagyon erőltetni a dolgot, tehát ottmaradtam, de ma amikor átvitt a kosárhoz egyszerűen felálltam és visszasétáltam az ölébe. Ekkor már ügyesen végrehajotta a feladatot, 15 percen keresztül nyugton maradt, sőt simogatott is miközben aludtam. Ezért jutalom járt: Petivel kánonban horkoltunk neki. Nagyon élvezte, rázkódott a hasa a visszafolytott nevetéstől, még vinnyogott is! Miután ezt a feladatot szerintem eléggé begyakoroltuk, felkeltem az öléből és tíz centivel arrébb mentem aludni, hogy elkezdhesse a takarítási feladatot. Sajnos még nagyon butuska, azt hiszi, hogy ilyenkor nem figyelek rá. Valamiért az emberek a szemükkel figyelnek az orruk helyett, és azt hiszik, ha becsukom a szemem, már nem is érzékelem őt. Tényleg résen kell lenni vele, mert a takarítási feladat után egyszerűen megszökött. Amikor meghallottam a kulcszörgést figyelmeztetőleg utánamentem, és a folyosón feküdtem le aludni, de nem használt a finom célzás, fogta a kuka tartalmát és kiment a lakásból. Pedig még csendesen sirdogáltam is neki, hátha az használ. De nem. Arra a következtetésre jutottam, hogy nem rosszindulatból tette, csak talán nem kötöm le eléggé. Ezért mire visszajött csináltam neki még egy tócsa eltüntetési feladatot közvetlenül az ajtó elé. Sajnos az egyhangú játékok őt sem kötik le, akárcsak engem, így a sokadik tócsajáték nem vidította fel. Nem baj, próbálkoztunk megint a kupacszedésivel. Ja, játék: hát a Kata nem egy fenomén sajnos ezen a téren. A Peti bátrabb, ügyesebb, és nem vinnyog azonnal, ha a kezét vagy a lábujját használjuk a csonti helyett, de mivel Petit csak este érek rá edzeni, ezért reggelente be kell érnem a Katával. Sajnos nem tud felhagyni azzal a rossz szokásával, hogy ha megkóstolok valamit, rögtön a számba adja a csontit és kéri, hogy inkább azt rágjam. Ez valami rosszul rögzült dolog lehet nála, próbálom lenevelni róla azzal, hogy igyekszem keveset foglalkozni a csontival. A mai edzés nem csak engem fárasztott el, hétkor amikor elmentem aludni Kata is visszakérezkedett az ágyba, aludt egy órácskát. Sajnos így elkésett a munkahelyéről, de hát mondom, még neveletlen. http://www.madzagfalvi.hu

... Tegnap végre valami haladást értem el a Katánál

2009-12-15T20:16:00.001+01:00

Sikerült megtanulnia, hogyan fejezze ki nemtetszését egyértelmű módon. Sajnos elég gyenge a kommunikációs készsége egyelőre, kemény munkának ígérkezik, amig felfejlesztem. Mostmár, ha túl durvának találja - a kis nyámnyilácskám - a játszadozást, vagy végtelen birtoklási vágyát kiélve valamit kizárólagos tulajdonnak tekint, amihez szerinte nekem nem szabad hozzányúlnom, pláne megrágcsálnom, akkor megrázogatja a nyakam és NEM-et mond. Örülök, hogy végre talált egy cselekvéssort, amihez egyértelműen köthet valamit. Kicsit rögös volt az út idáig, mert egyszer durván is csinálta, de azóta sikerült meggyőznöm, hogy elég egy picit megfognia a nyakam és nemet mondania, ha egyszer már ez a megegyezés köztünk. Jónéhányszor elpróbáltattam ezt vele, hogy rendesen rögzüljön, a vége az lett, hogy elkapta a hév, és már minden NEM volt: a domestosos felmosó, a nadrágja szára, a cipőspolc oldala, a konyhaszekrény tartalma, a kuka, a szivacspárna, az elektromos vezetékek, a vádlija... A csontival már komolyan az ideigeimre megy, de hát kénytelen vagyok rágcsálni ha azt dugja a számba, hogy sikerélménnyel motiváljam.
Más: tegnap Peti csúszásmentesítette az egyik kedvenc zörgőmet, ami a földön csuszkált eddig, és isteni hangokat adott. Aztán még szórt is rá valamit, ami mondjuk megint jó játék lett, mert kicsi, és jól túrható, meg az egész szobában hamar széthordható akár lábon is. Forgácsnak nevezik. Jó a Kata fejlesztéséhez is, nehezíteni tudom vele a takarítási feladatot. Reggel kicsit bele is tört a bicskája, de mindegy. A lényeg: Kata vagy kétszer rámhozta a szívszélhűdést, mert amikor dolgom akartam végezni mindig felkapott és rárakott. Na tudjátok kinek van kedve ilyen ijedelem után folytatni amit elkezdett??? Végül az sült ki belőle, hogy mégis ott produkáltam, amitől ők olyan, de olyan boldogok voltak!!! Simi, meg jutifali, meg duruzsolás, meg minden, szóval tényleg. Hát ha nekik csak ennyi kell a boldogsághoz??? Persze lehet, hogy nem ez volt az oka. Próbáltam tesztelni őket, egyet bele egyet mellé alapon, csak éppen akkor ők aludtak, és utólag meg Kata nem tudta egyértelműen megmagyarázni, hogy most melyik a jó. Reggel ezért egy tócsát is tettem oda, na megint lett nagy örömódázás. Nagyon vicces, hogy ettől ennyire odavannak, olyan kis eccerűek a drágáim.
Tegnap az esti műszak is majdnem teljesen a Kata edzésével telt, mert a Petinek dolgoznia kellett. Végül a Kata nagyon elfáradt, szemére hányta a Petinek, hogy elblicceli a gazdatréningeket, miközben ő reggel is kondiztatva van. Ezért ma hétig hagytam aludni, reggel öttől csak néha szóltam hozzá, hogy a válaszából tudjam, jól van. Ezt muszáj csinálni, mert ott alszanak ahova én nem mehetek, nem látom őket. Sokkal nyugodtabb lennék, ha lent aludnának, ahol mindig biztonságban tudhatom őket. Mindenesetre a Kata a pihenéstől sokkal kiegyensúlyozottabb lett, a takarítási feladatnál hozott egy új, seprű nevű eszközt amivel a forgácsot össze akarta szedni, és ezt a felmosóval ellentétben hagyta is kicsit rágnom. Azt mondta, ez legalább nem domestosos. Hát nem tudom, annak is van egy szaga, ennek is, de ezért legalább nem nyekereg nekem állandóan ezzel a Nem szabaddal. Próbálok rájönni, hogy ő a kicsi buta gazdifejével mit is gondolhat, mi az én feladatom? A saját fejem szerint az én dolgom jelenleg a dolgok rágcsálás útján történő megismerése, de lehet, hogy ezt ő másként hiszi. Erre gyanakszom, de azért még ezt kitapasztalom nála. Elég nehéz rajta eligazodni. Eddig mindig az volt, hogy a barikád az barikád, onnantól az ő területük van. Ezt én hellyel közzel tiszteletben is tartottam. Erre tegnap ölbesimogatás gyakorlás közben egyszerűen átvitt az ő területére, beleült a fotelbe, bámulta a tévét és ott simogatott. Gyanítom, mielőtt megérkeztem én, hogy normális mederbe tereljem az életüket, ez a dobozbámulás lehetett a fő játékuk. Ezt teszi az ingerszegény környezet az embereknél. MIndenesetre most nem értem a Katát, hogy akkor a barikádig, vagy tovább is mehetek? Reggelre eltoltam a barikád egy részét és a másik oldalon vártam a Kata ébredését, hogy ezt kiderítsem. Semmit sem sikerült kiderítenem, mert NEM-ezett ugyan, de közben büszkén vigyorgott rám, hogy mennyi eszem van. Tényleg rá kell vennem az egyértelmű kommunikációra, különben őrületbe kerget a kis ostoba.
Ja, nehezítettem, a simogatási feladatot összekötöttem a helybenmaradásival is. Amikor már elégnek érzem a simogatást, akkor lemászok az öléből és egy kicsit arrébb fekszem, hogy gyakoroljuk a közvetlen érintés nélküli ottmaradást. A fotelben ez elég nehéz volt, de komoly erőfeszítések árán sikerült az öléből az oldalához csusszannom, igaz hosszú időn keresztül furcsa pózba kényszerültem, de hát a gazdik nevelése sok áldozattal jár. Még néha szökdösnek, főleg reggelente. Nem tudom, ha az én tálcám nyilvános, neki miért kell ajtók mögé mennie? Mindenesetre nem jár túl az eszemen, vigyázok rá az ajtó előtt fekve. Olyan is neveletlen még, nehogy bármi történjen vele. Mára ennyi, mennem kell a Petivel dolgozni. Kemény meló alvás közben szemmel tartani, de ő legaláb alig szökik.
Millió orronnyalintás: Buffy

... Katasztrófa!....

2009-12-15T20:14:00.001+01:00

A tegnapi nap igazi mélypont volt. Minden olyan normálisan kezdődött. Még ezt a tálcaügyet is lerendeztük, indulás előtt tettem bele egy tócsát ők meg örvendeztek. Aztán... valahogy nem akart végetérni a nap. Éjjel tizenegykor még a Peti irodájában voltunk. Semmi idejében hazamenetel, rendes gazditréning, pontosan betartott etetésidő, meg ilyenek. Ezeknek a rendszeresség a következetesség semmi... Nagyon szomorú vagyok. Próbáltam megértetni velük, hogy nekem a szabályok betartása azt jelenti, hogy törődnek velem... Reméltem, hogy tudok az eszükre hatni. Megmutattam nekik, hogy mit csinálnak velem. Én is semmibe vettem az ő szabályaikat. Nincs tálcárapisilés, nincs rágcsaabbahagyás ha jeleznek. Sajnos ezzel sem tudtam hatni rájuk. Éjjel fél tizenkettőre értünk haza, és ott Peti még mindig dolgozott. A barikád szerepéről most sem tudtam meg semmit, mert az ölébe vett, az egyik kezével tartott, a másikkal programozott. Képes volt hajnal fél négyig ezt játszani. Természetesen meg voltam sértődve, amikor abbahagyta, ha én képes voltam egész éjjel edezni őt ölbenalvással, akkor ő is tekintettel lehetett volna az én igényeimre. Felment aludni, ezért le kellett parancsolnom a Katát, mert ő még aznap (vagy azéjjel, vagy mi, hát tényleg bekevernek nálam ezzel az összevisszaélettel) nem volt még edzve. De ő teljesen apatikus volt, az sem érdekelte, hogy nyalogatom a lábujját. Ez lábujjrágás is olyan kaotikus. Mindig tiltja, aztán meg amikor felveszi a papucsot, akkor ahhoz odaenged. Nem bírja megérteni, hogy amikor a kis zárt elejű cipőjéből kilép, az nekem az élet herionja. Mámorító, egyszerűen nem tudok betelni vele. Nagyon aromás ;o). Képtelenség, hogy ellenálljak egy ilyen illatnak!
Végül mivel nem reagált semmire, kicsit bebújtam a lábához, aztán otthagytam, elmentem aludni a helyemre. Azt hiszem azt még félálomban hallottam, hogy fent a helyén kicsit sirdogál a mai nap sikertelensége miatt. Remélem hat rá a fegyelmezési módszerem, különben kárba veszett idő. http://www.madzagfalvi.hu

... Tegnap Peti feladta a harcot :o)

2009-12-15T20:13:00.001+01:00

Hatkor hazavitt az irodából a Katának, ő meg visszament dolgozni. Pedig olyan jót játszottunk! És a játék érdekesebb is, mint a munkája, de hát ő tudja. Mindenesetre Kata végre hagyott rohangálni, meg rágcsálni, meg őrjöngeni. Lehet, hogy kicsit túlpörögtem, de hát egész nap egy irodában kuksolok, érthető, hogy estére felgyűlik bennem az energia. Na, szóval a Kata szépen felhúzta a lábát a fotelba (olyan kis kényes, azt mondja fáj, ha harapdálom picit a lábujját, pedig tényleg naggyon fini aromája van :o)) és tévézett, amíg én lerendeztem a lakást.
Az alábbi sorrendet állítottam fel a munkám során:
1.) Rongyrángatás. Ezt igazán kedvelem, és van még benne lehetőség, mert a rongyoszsáknak csak az alját rágtam még ki. Mindegy, egyelőre tetszik a zöld pulcsi ujja is, meg az is, hogy a jövőre is tervezhetek magamnak némi meglepetést.
2.) Papucsok. Van belőle néhány, Kata néha el akarja dönteni helyettem, hogy melyiket lehet rágcsálni és melyiket nem, de rendszerint én vagyok a szemfülesebb, és mire rámnéz, már a számban van a tilos példány. Különösen Peti kék szobapapucsát kedvelem, kár hogy ő is.
3.) Mosószer adagoló gömb. Naggyon jó! Zörög, meg menekül, és ha a fogam közé szorítom úgy, hogy az orromon legyen a gömb, akkor visszhangzik benne a szuszogásom. Csak tudnám mit akart Kata azzal a Dart Vader-es dumával...
4.) Tépőzár. Eredetileg a Peti laptopjánál volt valami funkciója, összefogta a zsinórt, vagy mi. Megszereztem. Igaz, az eredeti cél a zsinór volt, mindegyik olyan jó ruganyos kívülről, nagyszerű rágni, de egy este Peti elrejtette előlem az összeset. Azt mondja Fúj!, meg Ráz! Nem tudom, még egyik sem fújt rám, és nem is rázott meg, szerintem csak ő akarja rágcsálni, egyedül.
5.) Papírguriga. Ezt már kevésbé favorizálom, mert eléggé elhasználódott. Szeretnék helyette más papírokat rágni, de Kata folyton visong, hogy: Buffy, a tételek!
6.) Súlyzótartó kerekei. Eszményiek. Ezek is zörögnek, meg jó a fogásuk is, ami úgye nem mindegy. Természetesen Kata emiatt is sopánkodik, hogy leesik és lenyelem, és akkor mi lesz, de a Kata ilyen aggódós fajta. Én már alig várom, hogy leessen, mindent meg is teszek ennek érdekében. Néha meg is kapargászom, néha meg csak a falat mellette. Jó hangja van.
7.) Porszívórágcsálás. Ezért Kata szabályszerűen dühöng. Olyanokat kiabál, hogy nászajándék, meg hogy ágyelőt csinál a bőrömből, ha valami baja lesz. Pedig lesz! Ha mégegyszer rám mer zúgni a Peti kezében, és komolyan mondom nekimegyek! Brrr! Legközelem nem ijedek ám meg tőle!
8.) Kék rágcsa... Hát ezt csak a Kata kedvéért, mert mindig a számba rakja. Szerinte ez az enyém. Hát nem én választottam, ez biztos. Ilyen ostoba játékot! Nem zörög, nem gurul, igazán semmire sem jó.

Ja, és új alvóhelyet választottam. Rossz élményeim vannak újabban a hordozó kosárról, mindig elvisznek benne valahová. Ezért éjjelente inkább felmászok a fotelbe, és ott alszok. Először nem akarták elhinni, hogy egyedül is fel tudok menni. Jó, persze, este és reggel, ha már úgyis ott vannak, nyüszögök egy kicsit, hogy felsegítsenek, had érezzék, hogy szükség van rájuk is, de azért megy ez már nekem egyedül is. Néha úgy kell ráugatni a Katára, mert azt hiszi, azért, mert korábban az az ő fotele volt, mostmár mindig benne ülhet. Na jó, ha hajlandó felvenni, és a hasamat simogatni, akkor maradhat. Szeretek így elaludni, egy bizti: a Kata simiben verhetetlen. Azt még nem is írtam, hogy elbontották a barikádot. Úgyis mindig áthurcoltak a másik oldalára, szóval én nem is értem, minek kellett egyáltalán megcsinálni. Rendi vagyok, nem piszkítok a szőnyegre amióta a fotelben alszom, csakis a parkettára.
És... hát, szóval... van valaki az akvárium alatti üveges szekrényben. Pont úgy néz ki, mint egy kiskutya. De képtelenség beszélni vele. Hívom játszani, meg nyalogatom, de semmi. Pláne, ha oldalról próbálom megközelíteni, csak a szekrény oldala látszik. Amúgy mindig ugyanazt csinálja, amit én. Fura. Kata meg mindig kinevet, azt mondja, az a tükörképem. Nem tudom, mit jelenthet ez a szó, de már kezdek igazán mérges lenni arra a másikra. Vagy jöjjön játszani, vagy menjen a csudába!
Kata már egészen hozzászokott, hogy hajnal fél ötkor felkeltem. Ad enni, friss vizet tesz a tálkámba, felszedi amit fel kell szedni, felmos - a felmosón összevesztünk ma is, tök jó íze van, meg jól mozog, de szerinte a domestosos víz méreg - kicsit játszik velem, aztán ha elaludtam a fotel alatt ő is elalszik a fotelben ülve. Nem tudom, ha nekem, a kiskutyának, elég a négy-öt óra alvás egyhuzamban, akkor neki a nagy embernek (mondjuk embernek elég kicsi) hogyhogy nem elég? Hát furcsa, az biztos.
Mindketten elég furcsák. Ma magamra hagytak. Ez volt az első alkalom, igaz, csak rövid időre, talán két órára. Nem csináltam semmi olyasmit, amit a jelenlétükben nem szoktam. Na mondjuk elég jól vannak szokatva, sokmindent tűrnek. Remélem jó hatással lesz rájuk, hogy nem kaptam szét a lakást - mert ugye megtehettem volna. Mert én egy rendes kutyalány vagyok. http://www.madzagfalvi.hu

Megint egy hosszú nap - gazdik nélkül.

2009-12-15T20:08:00.000+01:00

Fekszek a fotelemben. Muszáj kicsit rendbe hozni a fotelt, mert Kata rettentően tönkretette. Kimosta. De olyan nagyon, hogy még a foltok is, amiket komoly munkával szereztem be, teljesen eltűntek. A szaga... na hát az meg végképp. Most újra kell szagosítanom az egészet. Nem tudom miért nem látja be, hogy ez az én ágyam, olyan szagúra és állagúra csinálom, amilyet én szeretek. Még a végén a párnámat is kimossa?? Szerencsére nincs elég ideje rá. Most is oda van, valami nagyon fontos helyen. Nálam fontosabb, pedig én is fontos vagyok neki, azt hiszem. Tegnap jó napom volt, megint felvittek a galériára. Mindig felvisz a Peti, ha már nagyon-nagyon elege van az állandó munkából, és egy kis játékra vágyik. Leterítik az ágyat, és azon játszunk. Még el is aludtam odafent a Peti karjában, miközben a Kata simogatott. Na jó, bevallom, nem mindig aludtam, néha csak tettettem, mert Kata annyira oda van azért ha alszok és közben horkolok, mintha ez lenne a világ nyolcadik csodája. Néha hallom álmomban amikor a fotelemben alszom, hogy mocorognak, leülnek a galéria lépcsőjére, onnan néznek rám, hallgatják a horkolásom, és közben egymásra vigyorognak, hogy milyen éééédes vagyok :o). Na persze ez az olvadozós hozzáállás csak addig tart, amíg azt teszem amit ők akarnak. Bezzeg amikor én akarok valamit! Például reggel mindig az az első, hogy feltakarítanak utánam. Semmi játék, semmi simogatás, rögtön a felmosó :o(. És azt sem engedik, hogy játsszak a felmosóval. Pedig izgi szaga van, meg össze-vissza ugrándozik. De hát mindig a régi nóta: Buffy, ágyelőt csinálok a bőrödből! Nem tudom mi az az ágyelő, de biztos kedves dolog lehet, ha ennyit emlegetik. Pedig én igyekszem a kedvükben járni. Minden reggel elkísérem őket, hogy ne legyen semmi bajuk a fürdőszobában. A wc-re is bemegyek, hogy minden rendben van-e. Ott gyanús szagok vannak mindig, ezért kiemelten kezelem azt a területet. Rendszerint leülök a szőnyegre, és ott várok, amíg végeznek. Biztos, ami biztos. Próbáltam a furcsa szagoknak utánajárni, de Kata állandóan kiabált, hogy Fúj, meg hogy Gusztustalan, meg hogy Buffy te idióta! Gondolom az idióta valami olyasmit jelenthet, mint a túlbuzgó... A fürdés idején is szolgálatban vagyok. Ha nagyon álmos vagyok, akkor csak ülök a kád előtt. Néha segítek fürödni, pl. felállok a kád szélére és mosdatom őket ahogy ők szoktak engem fürdetéskor, mellső lábbal, de Kata ilyenkor is nyekereg, hogy Buffy, ne karmold a vállam, mert ágyelőt csinálok a bőrödből! Gondolom nagyon szeretne már egy ágyelőt, hogy folyton emlegeti. Próbálkoztam alternatív módszerekkel is, macska módjára nyaltam a lábát amikor kiszállt a kádból (hm, fini habfürdő), de természetesen Katának semmi sem jó. Buffy, hagyjál törölközni, mert ágyelő...szokásos. Na mindegy. Ráadásul reggelente játszani sem akarnak. Ma reggel is, amikor Kata fogat mosott próbáltam egy kis játékra csábítani. Gondoltam bevezetésként rágcsálhatnám a lábujját. Azt hiszitek bejött? Áh, szokásos leszidás, ágyelő, miegymás. Meg hogy fáááj. Milyen kényes...
Megfigyeltem, hogy ciklikusan eljön öt nap után két nap, amikor a gazdik mindent másképp csinálnak mint egyébként. Hétvégének hívják, azt hiszem. Ezeket nagyon várom, mert ha szerencsém van beraknak a dobozomba - ami már elég kicsi, remélem végre szakítanak időt és vesznek nekem másikat - autóba ülünk és utazunk a nagyikhoz. Ott minden egész más. Először is van udvar, és van két haver. Rexi, na hát ő nem olyan nagy haver, mert öreg és állandóan pihenni akar, meg morog, hogy ne zavarjam! Nem tudom, szerintem lehetne velem barátságosabb. Szerintem az a baja, hogy mostmár nagyobb vagyok, mint ő. Már néha vissza is morgok neki, mert nagyon unom, hogy sokat képzel magáról. Én csak játszani akarok, felesleges rögtön leharapni a fejem! Én is tudok útálatos lenni! Aztán ott van Lédi! Na, hát ő nagyon jó fej csaj, kár hogy sokszor bent van a kennelben, mert állítólag letaposta a virágokat. Éjjelre mindig kiengedik, de én éjjel alszom. Ha néha kiengedik nappal is, akkor istenieket tudunk együtt hancúrozni. Olyankor még a vén morcos is beszáll. Jellemző. Na mindegy. Még az is jó ilyenkor, hogy ott van a Jancsi meg a Juliska. Nagyon-nagyon kedvesek. Reggel a gazdik még alszanak-sokáig- , amikor Juliska már megetet engem. Mindenféle finomságot kapok ilyenkor, de mindig azt mondja, hogy ezt ne mondjam el a Katának. Hát én nem is mondom. Igaz, néha lebukok, amikor túl sokat eszek és hát egy része visszajön. Olyankor azt szoktuk füllenteni, hogy biztos a Rexi kajájából csentem el :o)). Pedig evéskor sosem tudok lopni a vén morcostól, mert nagyon őrzi. Néha ugyan elmegy a tányérjától, de ilyenkor az enyém felé közelít, úgyhogy kénytelen vagyok ott maradni. Szövevényes ám a kapcsolatunk. Tudom, hogy ő van ott régebben, meg ő a Jancsi kutyája, és nagyon szeretik egymást, de hát engem is nagyon szeret a Jancsi, és ez Rexinek úgy látszik elég rosszul esik. Nehezen fogadja el, hogy engem mindenki nagyon szeret. Bárki jön, mindig mindenki megszeretget, megsimogat. Most azt hagyjuk, hogy Kata hogy néz arra, akinek valami tévedés folytán nem ez az első dolga - a vége úgyis mindig simogatás. Igaz, a múltkor azt mondta a Magdika, hogy ő tart tőlem, mert olyan barátságtalan a pofim. Kata biztosította, hogy én még a betörőt is csak akkor ugatnám meg, ha nem hajlandó megsimogatni, hiába sündörgök körülötte. Néha az a furcsa érzésem támad, hogy talán ezt nem dicséretnek szánta. Persze vannak hétvégék, amikor hiába sündörgök a doboz körül, nem megyünk sehova. De ezt is szeretem, mert ilyenkor Kata odaáll a tűzhely elé, és isteni illatokat csinál. Én meg lehasalok a konyhaköre, és arról álmodozom, hogy kapok belőle. Egy kis pipihusit, vagy mondjuk sajtot, azt sem bánom, ha rántva, csak adjon! Általában ad is, mindig úgy csinálja, hogy Peti ne lássa. Hihi, nem tudja, hogy a Peti is szokott adni, ő meg arra vigyáz, hogy nehogy a Kata meglássa. Kár, hogy ez nagyon ritkán van. Az időm nagy része mindig ugyanígy telik: fekszem a földön vagy a fotelben, és várok. Várok.

Buffy naplója (folyt. 1.)

2009-12-15T17:46:00.000+01:00

Megint egy reggel. Hm. Már túl vagyok a reggeli készülődésen, pisifolt a parkettán, mellette csomag, kicsit jeleztem is, nyüszögtem, szóval az egész nem rajtam múlott. Egyszerűen nem mozdultak, úgyhogy én is visszafeküdtem aludni. Igaz, hogy már éhes is voltam, de Kata néhány napja virslibe rejti a gyógyszeremet - azt hiszi nem látom? - így nincs miért aggódnom, ma is jó reggelire számíthatok. Na tessék, már kezdődik is. Minden hang elhalt a házban, minden lakásból elmentek dolgozni, a Peti meg most ébred. És rohan. Nem értem, mi ez az őrültség, elvégre a reggel első mozdulata mindig az enyém. Héééé! Hol a simogatásom?? Még jó, hogy a Kata itt maradt. Igaz, hogy vele nem lehet normálisan játszani, most is kiabál, mert beleharaptam egy picit a lábujjába. De legalább az az első gondolata, hogy enni ad. Hm, először a guszti kis zöld gyógyszert, imádom, igazán olyan jó íze van. Jól van, jól van, tudom, ül a kutya, meg minden, leülök én, csak add már ide, nem hallod, add már ide! Jól van, nem ugatok, leülök, de mostmár ADD IDE! Na, azé’! Na, indulj már! Menjél szépen a hűtőhöz! Ha sokáig húzod elkísérlek, be is fogok kukkantani hátha van ott még más fincsi dolog, és akkor megint dühös leszel. Na, indulj! Ez az! Ó, virsli! Igazi, finom virsli! Talán nem olyan fincsi, mint tegnapelőtt este amikor az első adagot főzted, de azért így is megteszi. Adhatnál többet is, tudod? Még szerencse, hogy két szem gyógyszert kell adnod, különben képes lennél egy falat virslivel kiszúrni a szemem. Kit érdekel, hogy ott a kutyakaja a tálamban? Minek fáradtál vele, nekem jó lesz a virsli is, hát láttam, hogy van még a dobozban, legalább kettő! Biztos nem akarsz visszajönni ide a hűtőhöz és adni még egy kis virslit? Én várok türelmesen. Látod, itt ülök és várok. Jaj, ne csináld ezt, kerülöd a tekintetemet, és elsétálsz. Azt hiszed nem tudom, hogy furdal a lelkiismeret, és alig tudsz ellenállni nekem? De hát nem is kell ellenállni. Ott az a fincsi kis virsli. Tudod, hogy szeretem. Csak ki kellene nyitni a hűtőajtót. Nem nagy fáradság! Nem? Na, jó! Ha nem, hát nem. Akkor megeszem a kutyakaját. Csak egyszer élném meg, hogy neked is minden nap ugyanazt kell enned!

Megjött Peti! Na végre! Ez sem teljesen normális, kutyázós cuccban elrohanni. Hát velem mi lesz? Mi az, hogy parkolás? Meg hogy szerencsére még nem jöttek a parkolóőrök? Ja, csak a kocsi miatt izgult ennyire? Nagy cucc. Hogy odavannak érte, Kata a hétvégén két óra hosszat porszívózta a belsejét és közben morgott rám, hogy legközelebb kopasz kutyát választ. Jól van, hát hullatom a szőröm, ez van. Nem kell belőle nagy ügyet csinálni. Az meg már tényleg túlzás, hogy Kata minden reggel megfésül, hát nem vagyok én Yorki! Csiklandoz a fésű! És már megint mi ez a rohangás? Hé, senki sem fog velem játszani? Tegnap még labdáztunk, meg birkóztunk, most meg semmi? Na, csak egy kicsit megrágom a nadrágodon ezt a béna gombot. Tényleg csak egy kicsit, amíg bepakolod a tiszta ruhát a szekrénybe. Mi bajod van már megint? Hát minek vettél ilyen nacit, hogy mindenhol kiáll belőle egy gomb, csat, zseb, ami olyan rágcsálásra ingerlő? Új papucs, új papucs, nagy ügy! Minek vettél újat, meg van még mind a három pár, vigyázok mindegyikre. Nekem ne gyere azzal, hogy nyálas és meg van rágva! Borzasztó állapotban volt, amikor ideadtad, olyan idegesítően egyenpapucs formája volt mindegyiknek. Most mind egyedi. Mind a hat. Komolyan mondom, te bal lábbal keltél ma! Csöngettek! Hallod, csöngettek! Jaj, hagyd már ezt a ne ugassak szöveget! Hát hogyne ugatnék, jött valaki, hozzánk jött valaki! Engedd már be, engedd be! O-ó, idegenek! Játszhatok velük? Ne zavarj már be a szobába! Ne csináld ezt velem! Hallod, sírok! Engedj ki! Ne nyugtatgassál, engedj ki! Jááátszani akaroook! Most meg elmentek. Látod, milyen vagy! Villanyóra leolvasás, jó szöveg, jó szöveg! Nem bánom, elhiszem neked, csak játssz már velem! Te jó ég, már megint elmész? Nem igaz, te is, a Peti is? Megint? Mikor jössz haza? Siess, jó? Várlak!

Buffy naplója

2009-12-15T17:42:00.000+01:00

Ajaj, nem egyszerű szakma ez a gazdiképzés. Lassan 1 éves leszek, elgondolkodtam, mit is értem el eddig. Hát nem sokat. Mentségemre szolgáljon, hogy tanítványaim igen csekély előzetes tudással kerültek a mancsaim alá, ahol aztán a lassú ám bizonytalan fejlődés visszaesésekkel jócskán tarkított jeleit mutatták.

Katát tegnap megint megkíséreltem megtanítani arra, hogy mi is a játék valójában. A vakargatás nem játék. Kötelesség. Játék az, amikor lebirkózom, a földre kényszerítem, körbenyalom az arcát és megrágcsálom a fülét. No, hát ezek csak távlati célok, egyelőre ott tartunk, hogy ha elég fáradt, akkor egy ideig hagyja, hogy rágcsáljam a kezét, vagy erőgyakorlatokat hajtsak végre a nadrágja szárával.
Azt sem érti, hogy a papucs nem cél, hanem eszköz. Ha ideadja a lábáról, az már nem érdekes. Az a jó játék, ha ráncigálhatom róla. Erre leveszi, és a számba nyomja, mint a gyereknek a cumit, csak hogy hallgasson már. Én értem, hogy fáradt, meg minden, de azért ezeket az edzéseket nem szabadna elhanyagolnia. Én is fáradt vagyok, egész nap kell feküdnöm a helyemen, hogy kialakuljon a párnám megfelelő szerkezete, színe, állaga és szaga, miközben arra is ügyelnem kell, hogy a lakásdizájnolás is megfelelő mértékben haladjon előre. Hihetetlen, hogy még ebben is néha milyen hátramozdítók tudnak lenni. Példának okáért a két konyhai széket, amit már sikerült rendesen körberágcsálnom, hogy a szélei ne sértsék a szépérzékemet, eltávolították a lakásból. Nem érzik, hogy az új, teljesen gyári konyhapult egyszerűen nem illik a képbe? Ráadásul felrakták egészen magasra, még fogást sem találok rajta, hogy hol kezdhetném az összképbe simítását… Mindemellett még köszöntenem kell a hazaérkezőket. Rendben, nem lakunk olyan sokan itt, de azért mégiscsak szégyen lenne, ha egyetlen alkalmat is kifelejtenék, és nem üdvözölném a szomszéd urat lelkes ugatással. Néha eljön vele a kedves hölgy is, őneki is illik valamicskét morogni, még ha csak a közös előtérbe lépnek be, akkor is. Ügyelnem kell persze az egyensúlyra, mert sokat ugatni meg nem illik, eleget hallom itthon, hogy ez egy kedves, csendes bérház, leszek szíves befogni… pláne este 10 után.
Magyarázhatom én ezeknek, hogy kutya vagyok, nem ember, muszály néha ugatni, főleg ha furcsa zajokat hallok. No, mindegy, térjük vissza az edzésre. Miután Kata megint idő előtt feladta – nincs benne elég kitartás – következett a Peti tréningje.
Először egy kis súlyemelés. Sajnos a súlyomat nem tudom fokozni, ezért a feladatot rendszerint némi izgéssel-mozgással nehezítem. Miután pozícióba emelt az ölébe, kezdődhet a masszázs. Thai masszázs, ahogy a profik csinálják, négy lábbal, a gyomor környékén. Néha ha érzékeny helyre lépek furcsa hangon felsikolt ugyan, de egyébként jól halad. Lesz ebből hasizom – olyan nyolc tíz év múlva. A következő versenyszám a súly megtartása. Ehhez egyszerűen csak kényelmesen elhelyezkedem rajta, és elernyesztem az összes izmomat. Horkolgatok, nézelődök. Ez a feladat nagy türelmet igényel az edzőtől, néha órákig is eltarthat. Tegnap egy egész focimeccset kellett így végigdolgoznom. Utána még Peti felvitt az ágyra, ahol Katát kellett melegítenem picit. Nem egy rossz hely az ágy, csak sajnos ritkán jutok fel, mert erre elég irigyek. Rendben, értem én, én is úgy gondolom, hogy az én ágyam az én váram, mégis… Tegnap is kerestem rajta egy alváshoz megfelelő helyet, de valamiért ezt nem nagyon díjazták, és visszavittek a földszintre a helyemre. Néha igazán nem értem őket.
Furcsák. De azért kedvesek. Csak még sokat kell fejlődniük.